Amikor azt mondjuk, hogy "nem ismert"-ről írunk, ezen természetesen csak olyan témát érthetünk, amely az író által megcélzott, megszólítani kívánt olvasóközönség számára nem ismert. Aligha lehetséges olyan esszét írni, amely szó szerint minden egyes ember számára ugyanazt az újat tartogatja, vagy akár csak mindenki számára nyújt valami újat, ismertté tesz valami addig ismeretlent. A legtöbb esszé ebből a szempontból megosztja az emberek összességét: lesznek, akik számára mond valami újat, és lesznek, akik számára semmi újat nem mond. Egy tervezett esszé tehát első sorban a szerző szándékának függvényében lesz ismertről vagy nem ismertről szóló; a szerző ezzel eldönti, hogy milyen típusú olvasónak fog újat és érdekeset mondani, és milyen olvasónak nem. Ennek a döntésének aztán lesznek bizonyos, a mű jellegzetességeiben megragadható következményei.
Vajon mit jelent másrészről az, hogy "hosszan"? - ere a kérdésre nem lehet egzakt, egyértelmű, számokban kifejezett választ adni, mondjuk megadni, hogy "ennyi és ennyi karakter". Hozzávetőleg azt mondhatni, hogy nagyon nehéz lenne másfél szerzői ívnél (60.000 karakternél) kisebb terjedelemben nem ismertről hosszan írni. Ennek oka az, hogy "hosszan" írni itt valami olyasmit jelent, hogy a téma jellegéhez mért, kellő részletességgel, viszonylag kimerítően írunk, úgy, hogy az általunk felvetett vagy sugallt problémák egyikét sem hagyjuk tökéletesen érintetlenül, a felvetett vagy sugallt kérdéseket egyikét sem hagyjuk megválaszolatlanul. Ezért ha van is olyan kérdésünk, amelyre nem tudunk válaszolni, vagy problémánk, amelyet nem tudunk érdemben feldolgozni, akkor azt a kérdést az esszében nem kell feltenni, illetve azt a problémát nem kell érinteni. Azt pedig, hogy ne hagyjunk ilyen hiány- vagy befejezetlenség-érzetet az olvasóban, ha nem is lehetetlen, de nagyon, nagyon nehéz másfél ívnél kisebb terjedelemben megvalósítani.
Lássunk néhány témát, amely jellegzetesen a nem ismertről hosszan műfajú esszé formájában dolgozható föl!
-új kutatási eredményekről írt esszé; ez szólhat csak szakmabelieknek, csak laikusoknak, vagy szakmabelieknek és laikusoknak egyszerre. Ez utóbbi változata nem könnyű műfaj; viszonylag ritkán találkozunk olyan esszével, amely a két szempontot sikeresen egyesíti.
-egy adott olvasói körben ismeretlen új irányzat, kiállítás, konferencia, kutatási projektum, fesztivál, művészeti esemény, rendezvény, tudományos felfedezés stb. esszészerű ismertetése; szerkesztett példák "A Velencei Biennálé mérlege"; "A képregény mint komoly irodalmi forma".
-szakirodalmi tájékoztató egy bizonyos témakörben; szerkesztett példák: "Válaszok Kornainak: A hiány nemzetközi fogadtatása"; A Sorstalanság fogadtatása német, francia és angol nyelvterületen".
-a kutatás jelenlegi állása egy bizonyos tudományterületen; szerkesztett példa: "Új fogalmak, régi problémák: az elmefilozófia helyzete a 21. század hajnalán".
-egy korszak összefoglalása a kutatás valamely területén; szerkesztett példa: "Wittgenstein-kutatás a 80-as években".
Most lássunk két példát nem ismert tárgyról hosszan értekező tanulmányokra: Menráth Hernády 1997 és Spiró 1986.
Menráth Péter és Hernády Szilvia tanulmánya egy olyan folyamat részleteibe avatja be az olvasót, amely folyamatról az írás megjelenése előtt csak nagyon kevés ember tudhatott: egy nagy jelentőségű késő-középkori festmény restaurálásának folyamatát foglalja össze, majd a végén a rendelkezésre álló tények alapján megfogalmaz néhány művészettörténeti feltevést. Ezzel máris nyilvánvaló, miért szól olyasmiről, ami addig nem volt ismert: egy nagy értékű festmény restaurálása nagyon komoly szakértelmet és zavartalan körülményeket igénylő munka, melyet nem szokás a nagy nyilvánosság bevonásával folytatni. A tanulmányban közölt adatok, tények és munkafolyamat-leírások olyan információkat közölnek, amelyek, legalábbis ebben a teljes, összefoglaló formában, korábban senkinek nem álltak rendelkezésére. Akár laikus fog e sorok olvasásába, akár szakmabeli olvasó, mindenképpen megtud valami újat.
A nem ismertről való tudósítás műfaji jellegzetességeinek ellentmondani látszik az a tény, hogy a tanulmány olyan szakkifejezéseket tartalmaz, amelyeket csak kevesen értenek meg. A szerzők rendszeresen "vidikoncsöves kamerá"-ról, "nagy atomszámú pigment"-ről, danamid műgyantá"-ról, "röntgen-diffrakciós mikroanalízis"-ről, és még sok más, a műveltebb laikus számára is ismeretlen technikáról és anyagról írnak, és nem ismertetik ezek technikai részleteit. Miért döntöttek úgy a szerzők, hogy nem ismertről úgy írnak, hogy írásuk elolvasása nyomán az addig nem ismert nem válik ismertté?-hiszen nem lehet megérteni!-kérdezhetnénk.
A helyzet az, hogy a szerzők mindenek előtt egy szakmai olvasóréteget kívántak megszólítani ezzel az írásukkal; vagyis a szóban forgó tanulmány szakmabeliekkel közöl valami olyat, ami számukra ismeretlen és a szerzők e célból-előzetes döntésük alapján- adottnak veszik, hogy olvasójuk a festmények restaurálásakor használt főbb eszközöket és technikákat ismeri és használatuk tényének jelentőségével is tisztában van. Ha a szerzők a laikus (mondjuk a középiskolában elsajátított fizikai és kémiai ismeretekkel felvértezett) olvasónak akarták volna elmondani, milyen állapotban volt a festmény és milyen beavatkozásokat kellett rajta eszközölni, abból aligha lehetett volna esszét írni, inkább csak valamiféle kémiai és fizikai tankönyvet, amely ráadásul nem is biztos, hogy sok ember érdeklődésére számot tarthatott volna. Minden bizonnyal van ilyen tankönyv, és minden valószínűség szerint a leendő restaurátorok számára készült, az ilyen dolgok iránti érdeklődés azonban nem tekinthető széleskörűnek. Ezért a szerzők ebből a szempontból is jó döntést hoztak, és írásuk-témájánál fogva-a nem ismertről hosszan értekező próza műfajába tartozik. Írásuk körülbelül két szerzői ív terjedelmű, és eme terjedelmi keretek között messzemenően eleget tesz a kellően részletes tárgyalás követelményének. Ezt egyébként pontosan annak köszönhetően érheti el, hogy az alkalmazott szakkifejezések önmagukban véve is rengeteg ismeretet közölnek azzal az olvasóval, aki jelentőségükkel tisztában van. A részletes ismertetés alapján a hozzáértő olvasó számára kellőképpen érthető és meglehetősen valószínű az a feltételezésük is, amelyet tanulmányuk végén állítanak fel.
Ettől egészen eltérő, bár szintén a nem ismertről hosszan értekező próza darabja Spiró György írása (Spiró 1986). Ez a tanulmány, miközben témájánál fogva a szakmai olvasóközönség számára sem közömbös (hiszen kevesen ismerik eredeti nyelven a közép-kelet-európai nyelveken íródott, vagyis a szerb, a román, a bolgár, a cseh és a lengyel drámairodalmat, fordítás pedig csak elvétve akad), szellemileg hozzáférhető bárki számára, aki olvasott és megértett már valamilyen irodalomtörténeti vagy -elméleti művet és a téma iránt igazi érdeklődést érez. Ez az érthetőség számos írói döntés sikeres megvalósításának eredője. A szerző mindenek előtt is rendkívül egyszerűen, ugyanakkor érdekesen és igényesen fogalmaz. Ennek egyik aspektusa az, hogy kevés idegen szót használ, amikor pedig él ezzel az eszközzel, azt úgy teszi, hogy a szónak egy megfelelő szótárból való kikeresésével az olvasó megértési problémája megoldódik. Szövegének ez a jellegzetessége nem csak az idegen szavak esetében érvényesül, és mindkét esetben a következő körülménynek köszönhető. Ha meggondoljuk, minden szó felkelt bizonyos képzettársításokat: például ha azt mondjuk, hogy "felvilágosodás", akkor némi általános műveltség alapján asszociálhatunk az európai történelem bizonyos korszakára (a 17-18. századra), vagy az észre, vagy az emberi jogok eszméjére, az egyenlőségre, és még sok-sok minden másra. Képzettársításaink annak függvényében lesznek általánosabbak vagy specifikusabbak, hogy az olvasást megelőzően milyen ismereteket szereztünk. Ahogy a szöveg tovább halad, az író legalább három különböző módon támaszkodhat arra a tényre, hogy a felvilágosodást már megemlítette. Egyrészt beérheti azzal, hogy érzékeltetett egy korszakhatárt, és nem terheli tovább az olvasót specifikusabb, esetleg csak maga számára ismert képzettársításokkal. Másrészt írhatja tovább a szövegét úgy, hogy fokozatosan egyre többet mond el a felvilágosodásról, anélkül, hogy olyan képzettársítások és további következtetések végrehajtását várná el az olvasótól, amelyek egy idő után megnehezítik szövegének követését. Végül, harmadrészt, feltételezheti, hogy az olvasó legalább olyan sokat tud a felvilágosodás eszmerendszeréről és annak történeti és fogalmi elágazásairól és kapcsolódásairól, mint ő maga, ezért nyugodtan tehet olyan állításokat vagy vethet föl olyan kérdéseket, amelyek csak akkor válnak érthetővé és követhetővé, ha az olvasó ismeri azokat az asszociatív áttételeket, amelyeket az író hallgatólagosan átugrott. A "felvilágosodás" fogalmával kapcsolatban pontosan ezt az eljárásmódot fedezhetjük föl Fodor 1993-ban, melyet olvasva nem biztos, hogy mindenki megérti, mi a köze Sarastro egyik áriájában a basszisták által kiénekelhető legmélyebb hangnak a felvilágosodáshoz, így aztán az olvasó érdeklődése egy idő után könnyen lelohadhat a követhetetlenné váló összefüggések útvesztőjében. (Ez természetesen nem rossz írói döntést jelez, hanem egy megengedhető műfaji döntést, egy írói cél melletti elköteleződést!) Nem így Spiró említett művénél, mely egy másik, szintén megengedhető írói döntést példáz: minimális előzetes ismeretanyagot feltételező, fokozatos építkezésének köszönhetően ezt a művet tulajdonképpen megértheti bárki, aki a felvilágosodásról csak annyit tud, amennyit fentebb mindenkinél nagy valószínűséggel meglévő képzettársításnak mondtunk, és ugyanez a helyzet más fogalmakkal, például a "nemzeti romantiká"-val vagy a "naturalizmus"-sal. Sőt, ha netán nem tudná, tulajdonképpen kis erőfeszítéssel még ezt is kiolvashatja a műből, illetve e nélkül is megértheti annak egyéb állításait. Összegezve: a szerző nagyon jól megfontolta, mit tekintsen ismertnek és mit ismeretlennek-közbevetőleg: ha szinte mindent ismeretlennek tekintünk, vagyis csupán a nyelv szavainak ismeretét előfeltételezzük az olvasónál, akkor a figyelmes és módszeres tankönyvíró szemléletmódját tesszük magunkévá-, azzal kapcsolatban pedig, amit ismertnek kívánt tekinteni, jól megfontolta, mennyire tekintse ismertnek (milyen mértékben támaszkodjon a szó illetve fogalom képzettársításaira és milyen mértékben adja meg azokat szükség esetén ő maga).
Érdemes felfigyelni még arra, hogy jegyzeteiben Spiró kissé a szakmai olvasóközönség felé fordul: a jegyzetanyag nem annyira magyarázó, mint inkább kiegészítő, az irodalom- és eszmetörténeti hátteret alaposabban feltérképező jellegű. Ennek fényében újabb szerencsés döntését fedezhetjük föl abban, hogy nem lábjegyzeteket alkalmazott: a lap alján megjelenő lábjegyzetek ugyanis óhatatlanul odavonzzák az olvasó szemét és a jegyzet elolvasására ösztökélik őt, s ezzel elkerülhetetlenül megakasztják, kissé feldarabolják a gondolatmenet befogadásának folyamatát. Ha pedig a főszöveg az érdeklődő laikust és a szakmabeli olvasót egyaránt jól meg tudja szólítani, akkor valóban megfontolandó, hogy az inkább a szakmabeliek igényeit kiszolgáló lábjegyzetekkel érdemes-e megszakítani egy jól felépített, élvezetes szöveg olvasásának folyamatát. Természetesen még így is megeshet az érdeklődő laikussal, hogy kezdetben állandóan hátralapoz, ám ha a főszöveget egyébként élvezi, a jegyzetekben pedig nem talál kellőképpen csábító szellemi izgalmakat maga számára, akkor egy idő után önkéntelenül fel fogja adni az egyik folyamatból időről időre kizökkentő olvasásmódot. A "harcedzettebb" szakmabeli olvasó ezt nem érzi annyira terhesnek-különösen ha a jegyzeteket kellően figyelemre méltónak találja-, de természetesen a fejezetvégi jegyzetelésnek köszönhetően ő is megteheti, hogy csak egy-egy fejezet végigolvasása után tanulmányozza át külön a jegyzetanyagot.
TOVÁBBI ÍZELÍTŐKÉPP NÉHÁNY MŰFAJ NÉHÁNY JELLEGZETES ÍRÁSA.
(A műfaj kiskapitálisban áll. Összeállította: Bognár László.)
BEVEZETÉS Bugár M. István "Bevezetés" a Szakrális képzőművészet a keresztény ókorban kötethez (Bugár 2004b).
ELŐSZÓ Fehér M. István "Előszó. Heidegger útja a Lét és időig" (Fehér M 1989).
ÉRTEKEZÉS Fehér M. István Heidegger és a szkepticizmus. A szkeptikus kételyen át a hermeneutikai kérdésig. (Fehér M 1998); Perczel István Isten felfoghatatlansága és leereszkedése. Szent Ágoston és Aranyszájú Szent János metafizikája és misztikája. (Perczel 1999).
KRITIKA Győrffy Miklós "'Az, és mégsem az'. Nádas Péter: Párhuzamos történetek". (Győrffy 2006)
MONOGRÁFIA Balassa Péter Nádas Péter. (Balassa 1997); Fehér M. István Martin Heidegger. Egy XX. századi gondolkodó életútja. (Fehér M 1992)
RECENZIÓ Kis János "Az igazsásosság elmélete. John Rawls magyarul." (Kis 1998b)
SZAKIRODALMI ÁTTEKINTÉS Perczel István "Bibliográfiai áttekintés" az Isten felfoghatatlansága és leereszkedése. Szent Ágoston és Aranyszájú Szent János metafizikája és misztikája kötetben (Perczel 1999: 27 52. old.).
TANULMÁNY Kornai János Eggleston, Karen Egyéni választás és szolidaritás. Az egészségügy intézményi mechanizmusának reformja Kelet Európában. (Kornai Eggleston 2004); Győrffy Miklós "A Márai-regényszólam (1928-1942)" (Győrffy 2001).
TEMATIKUS KÖNYVISMERTETŐ Xeravits Géza "Könyvismertetések [1. Ószövetség. 2. Intertestamentica]" (Xeravits 2001).
TEMATIKUS RECENZIÓ Pajkossy Gábor "Deák-emlékév". (Pajkossy 2004)
UTÓSZÓ Perczel István "Utószó. Aranyszájú Szent János életéről, az ariánusokkal folytatott vitájáról és a zsidósághoz való viszonyáról". (Perczel 2002b).
VITAINDÍTÓ VITAIRAT Bokros Lajos Verseny és szolidaritás. (Bokros 2004)
Tovább a következő fejezethez >>>