Mit értünk azon, hogy bizonyos esszék, tanulmányok valami "ismertről hosszan" szólnak? - Természetesen nem azt, hogy olvasójuk mindent ismer, amiről szó van bennük, és hogy ezt a sok ismert tényt, összefüggést, gondolatot stb. ezek az esszék nagy terjedelemben adják elő. Minden valamirevaló írásmű tartalmaz-írója szándékának megfelelően-valamit, ami olvasója számára várhatóan új lesz, és minden írásmű írója kénytelen hagyatkozni arra, hogy olvasója rendelkezik bizonyos fokú ismeretekkel. Az, hogy egy esszé milyen fajta esszé, az előfeltételezett ismeretek és az új mondanivaló közötti arányokon és főleg azok minőségén múlik.
Vannak esszék, amelyek írója első sorban-vagy talán kizárólag-olyan olvasót kíván megszólítani, aki a szóban forgó tárgyról meglehetősen sokat tud, azzal bizonyos fokig bensőséges ismeretségben van, esetleg a tárgyról szóló más feldolgozásokkal is találkozott már. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy azokra az írásművekre gondolunk itt, amelyeket szerzőjük "magas szinten" kíván megírni, melyeknek írója "nagyfokú elvárásokat" támaszt olvasójával (és persze önmagával) szemben, és amelyeket csak az "igényes olvasó" fog egyáltalán végigolvasni (mert csak ő van azon a kialakult véleményen, hogy nem az egy-két tételben megfogalmazható mondanivaló az érdekes, hanem a részletek és a kivitelezés). Ehhez hozzátehetnénk még, hogy főleg olyan tanulmányok minősülnek ilyennek, amelyek egy adott témakörben "az élvonalba" tartoznak, abban a "legelőrehaladottabb" hozzászólásokat képviselik.
Vajon mi különbözteti meg az ilyen írásműveket azoktól, amelyek egy szűkebb, szakmai olvasóközönségnek szólnak hosszan valami nem ismertről? Nem lehet, hogy csupán a szavak csűrés-csavarása által keletkezik itt az a látszat, hogy különböző műfajokról van szó, de maga a dolog egy és ugyanaz, hogy ugyanarról a jelenségről próbálunk beszélni két különböző elnevezés alatt? -Van azonban néhány minőségi megfontolás, amely ellene szól ennek a sejtésnek.
Amikor nem ismertről írunk, a hangsúly azon van, hogy olvasónkkal a szó szoros értelmében ismeretlen tényeket, adatokat, eredményeket, gondolatokat stb. közöljünk. Amikor ismertről írunk hosszan, akár még az is megeshet és megengedhető, hogy az olvasó számára csupa ismert ténnyel, összefüggéssel, adattal vagy gondolattal dolgozzunk; a hangsúly ilyenkor azon van, hogy mi magunk hogyan illesztjük össze ezeket az elemeket; lehet, hogy írásunk újdonsága csupán az ismerős elemek egymáshoz illesztésének módjában jelentkezik. Ismertnek feltételezzük magukat az építőköveket, adottnak vesszük leendő olvasónknál háttérismeretek (módszerek, eszmék, eljárások, értelmezések stb.) nem csekély együttesét, ám ezekből valami olyat állítunk össze, ami újszerű, akár merész, akár erősen vitatható, vagy szubjektív; de gyakran maga az összeillesztés módja az, amiből az új mondanivaló kisarjad. Mivel nem egyszerűen csak közlünk valami addig nem ismertet, hanem valamennyire ismert elemekből az olvasó szemei előtt zajló szellemi munkával próbálunk kihozni valamit, az ismertről hosszan értekezésnek meghatározó eleme az indoklás, az "azért, mert…". A nem ismertről értekezés jellegét inkább az "így és így van", az "ez és ez a helyzet" határozza meg. Utóbbi esetben többnyire semmit nem kell bizonyítanunk-hiszen helyzetünket az definiálja, hogy tudunk valamit, amit az olvasó nem-, de legalábbis nem nehezedik ránk olyan súllyal a bizonyítás és az indoklás terhe. Írói perspektívánkat inkább az határozza meg, hogy tudunk valamit, amit olvasónk nem tud, és ezt át kívánjuk adni.
Az ismertről hosszan értekező művekben nem tehetjük meg, hogy egyszerűen csak leírjuk azt, ami szerintünk új és ezért érdekes. A szerzők azért szoktak ilyen típusú értekező írásművekre vállalkozni, mert meg akarják mutatni, hogy az, ami ismeretlen, hogyan kapcsolódik össze azzal, ami ismert, sőt: hogyan áll elő annak a módnak az eredményeképpen, ahogyan az ismert dolgokat egymásra vonatkoztatják. Ezért szükség van az ismertnek feltételezett dolgok felvázolására, és közben a közöttük szerintünk fennálló összefüggések felmutatására. Írásunk nagyon nehezen tömöríthető, ha sok ismert összefüggést hozunk kapcsolatba egymással, vagy sok új mondanivalónk van, vagy egyszerre mindkét eset fennáll. A hosszúság tulajdonképpen csak következmény: a részletesség és az igényesség (a semmit mondás vagy a közhelyesség elkerülése iránti igény) következménye. Minél részletesebben és igényesebben akarunk fogalmazni, annál nagyobb terjedelemre van szükségünk ahhoz, hogy ezt meg is valósítsuk. Egzakt mennyiségi határt nem lehet megadni, de hozzávetőleg azt mondhatjuk, hogy igényesen és részletesen (vagyis hosszan) értekezni valamiről, ami ismert, csak kivételes esetekben sikerülhet két és fél-három szerzői ívnél (100-120 ezer karakternél) kisebb terjedelemben.
Az említettekből következően ismertről hosszan értekezni nem könnyű feladat. Ha úgy érezzük, hogy mondanivalónkat igényesen és részletesen szeretnénk kifejteni, akkor érdemes a következő eljárásokat kipróbálnunk ill. gyakorlati megfontolásokat megszívlelnünk.
-készítsünk listát azokból az állításainkból, amelyeket újszerűnek, ismeretlennek tekintünk.
Megjegyzés: az "újszerűség"-et nem kell minden áron a legszigorúbban értenünk, vagyis arra törekednünk, hogy olyan gondolatokat ismertessünk, amilyenek még soha nem merültek föl senkiben. (Szigorúan véve ezt nem is tudhatjuk.) Célunk akár az is lehet, hogy egy kezdetben merésznek vagy akár képtelennek tetsző állítással kapcsolatban kimutassuk, hogy minden látszat ellenére igaz vagy legalábbis valószínű; vagy az, hogy egy közhelyszerűnek tűnő állítással kapcsolatban megmutassuk, hogy a közhely mögött valójában bonyolultabb vagy érdekesebb összefüggések vannak, mint azt az általános (a megcélzott olvasói körben elfogadott) felfogás sejteni engedi.
Ez a felsorolás csupán munkaeszköz, ezért állításaink ebben a fázisban lehetnek túl egyszerűek, akár közhelyszerűek is, ugyanis végleges szövegünkben kevésbé közhelyszerű megfogalmazásban fejtjük majd ki őket.
-vizsgáljuk meg, hogy nincsenek-e állításaink között olyanok, amelyek némileg más szavakkal ugyan, de ugyanazt jelentik. Ha találunk ilyeneket, húzzuk ki az egyiket, vagy a kettő helyett találjunk harmadik, jobb megfogalmazást.
Megjegyzés: ezzel az eljárással már az elején csökkenthetjük az esélyét annak, hogy olvasónk "üresjáratokat" érezzen írásunkban. Adott esetben arra a következtetésre is juthatunk, hogy nincs elegendő mennyiségű és elegendő érdekességű anyagunk az ismertről hosszan értekezéshez.
-gyűjtsük össze, milyen, ismertnek feltételezett műveket, gondolatokat, elméleteket, módszereket stb. kívánunk ismertetni vagy legalább röviden megemlíteni az első listán szereplő állításaink kifejtése során. Próbáljuk megítélni, milyen terjedelemben tudjuk ezt megtenni.
Megjegyzés: a terjedelem természetesen csökkenthető azzal, ha bizonyos elméletekre, problémákra, művekre, értelmezésekre stb. csupán jegyzetben utalunk. Ez kétségtelenül jó karaktertakarékossági eszköz, de ennek is van egy-két buktatója. Az egyik lehetséges hátrány a folyamatos olvasás gyakori megszakítása. Másfelől azonban az sem jó, ha csupán ebből az okból még az idézéstől is eltekintünk. Ekkor ugyanis kifejtésünk könnyen válik ellenszenvesen "dogmatikussá" (indoklás nélküli, puszta kijelentések sorozatává), illetve szinopszisszerűvé (hasonlóvá azokhoz a tömör tartalmi összefoglalókhoz, amelyekkel folyóiratcikkek elején vagy konferencia-előadásokról adott ismertetésekben találkozunk). Mindkét esetben írásunk intellektuális hitelessége kerül veszélybe.
-ezt követően készítsünk listát azokból az állításainkból, amelyekkel főbb újszerű állításainkat indokolni vagy bizonyítani kívánjuk. Ha egy-egy állítást több, egymással kapcsolatban lévő bizonyító vagy indokló állítás támaszt alá, igyekezzünk abban a sorrendben felvenni őket a listára, amelyben majd a végleges változatban is követniük kell egymást.
Megjegyzés: ezekkel kapcsolatban is fontoljuk meg, hogy kifejtve körülbelül mekkora terjedelmet foglalnak majd el. Főleg ebből az utolsó listából tudjuk megítélni, van-e annyi érdemi mondanivalónk, hogy egyrészt ki tudunk tölteni legalább két-két és fél ív terjedelmet, másrészt olyan tanulmányt tudunk írni, amelyben az ismert és az ismeretlen elemek kellő arányban vannak egymással. (E célból az újszerűhöz sorolhatjuk azt is, amit közvetlenül annak bizonyítékaként vagy indoklásaként leírunk.) Erre a bizonyos "kellő arányra" újfent nem lehet egzakt szabályokat megadni, de példa segítségével érzékeltethető. Az aránytalanság mindenek előtt is minőségi, és csak kisebb mértékben mennyiségi kérdés. Aránytalan esszét eredményez például, ha új mondanivalónk, az adott tárgykörben rendelkezésre álló és általunk is felvonultatott ismeretek fényében, mellékesnek, kiegészítő jellegűnek érződik. Aránytalan esszét eredményez az is, ha az ismert dolgok áttekintése és az új mondanivaló között nincs érdemi összefüggés. Aránytalan az az esszé is, amelyben az új mondanivaló újszerűségéhez képest nincs, kevés vagy vérszegény az indokló vagy bizonyító anyag. A bizonyító anyag kérdésében a minőség olykor nem egyéb, mint kellő mennyiség. Ne írjunk hosszú esszét akkor, ha csupán arra van esélyünk, hogy az ismert dolgok összefoglalását végezzük el, új mondanivalónk pedig, mennyiségében vagy minőségében, eltörpül az összefoglaltak mellett vagy azokkal semmilyen érdekes összefüggésben nem áll.
Ha úgy látjuk, hogy ezekre a gyakorlati kérdésekre megnyugtató választ találtunk, akkor érdemes hozzálátni ismertről hosszan szóló esszénk megírásához. További gyakorlati eljárásként ajánlhatók a következők:
-lehetőleg tervezzünk el egy bevezetést vagy előszót, amelyben ráhangoljuk az olvasót arra, hogy miről, milyen részletességgel, milyen szempontból vagy milyen módszerrel fog olvasni és legalább jelzésszerűen utaljunk arra, hogy milyen újszerű mondanivalónk van
-a listákon szereplő ismert és új elemeket próbáljuk a kifejtés, az elmondás sorrendjébe rendezni. Figyeljünk arra, hogy olyan sorrendet teremtsünk, amely nem kényszeríti az olvasót arra, hogy gyakran lapozgasson előre-hátra. Például ha egy állítást indokolunk vagy bizonyítunk, magát az állítást és a bizonyító állításokat egy összefüggő gondolatmenet keretében helyezzük el (ez adott esetben lehet egy bekezdés, vagy-a bekezdések hosszának csökkentése végett- két-három egymást követő bekezdés).Tehát például ne bizonyítson valami az 53. oldalon olyasmit, ami a 12. oldalon fordult elő, kivéve, ha a bizonyító vagy indokló eljárás, amely a bizonyítandó állítástól a bizonyításig elvezet, pontosan a 12.oldaltól az 53.oldalig húzódik. Még kevésbé bizonyítson valami a 12.oldalon valamit az 53-on. Igyekezzünk úgy sorrendbe helyezni az elemeinket, hogy ne legyen szükségünk gyakran több oldallal később vagy több oldallal korábban mondottakra utalnunk. (Ez a tilalom nem abszolút, de az ilyen utalások túl gyakori alkalmazása a szöveg mint olvasási folyamat túlbonyolódásához vezet-az olvasó ilyenkor még azt sem teheti meg, hogy eltekintsen az elolvasástól, mint a jegyzetek esetében!)
-fontoljuk meg még azt is, hogy újszerűnek tekintett állításaink egyformán érdemiek, érdekesek-e., Ha újszerű állításaink nem egy "súlycsoportban" vannak, ez már önmagában is levon az esszé összhatásából, ha pedig a kevésbé fajsúlyos állítások vannak többségben, akkor lehet, hogy érdemesebb lemondani az ismertről hosszan értekezésről és a fajsúlyosabb állítások köré egy ismertről röviden értekező esszét építeni.
Eme általános elv alól kivételt jelent az, ha van egy-két olyan állításunk, amely önmagában nem különösebben érdekes ugyan, de indoklásként vagy bizonyítékként használható egy jóval érdekesebb vagy fajsúlyosabb állítás alátámasztására. Ilyenkor állításainkat megfelelő logikai sorrendben előadva a konklúzió a korábbi állításokat is mintegy visszamenőleg érdekesebbé teszi. Ilyenkor azonban legyünk tekintettel arra, hogy az állítások közötti kapcsolatot kellő meggyőző erővel ki lehet-e fejteni; ha ez kivitelezhetetlen, akkor nem érdemes belevágni.
Az ismertről hosszan értekezés műfajának teljesen elfogadott része az, hogy írója-akár meglehetős terjedelemben-vitába szálljon mások véleményével. Ezt bízvást megtehetjük, vigyázzunk azonban a következőkre. Ne vitassunk meg pusztán "helykitöltés " céljából képtelen, idejétmúlt vagy már megcáfolt nézeteket. Egyrészt ha szövegünkbe felveszünk a magunkéval ellentétes nézeteket, azokat lehetőleg kellő részletességgel és ferdítés nélkül ismertessük. Másrészt, ha kellően komoly nézeteket vitatunk meg, óvakodjunk attól, hogy egyetlen egy mondatban elmondható ellenérvvel elintézzük őket. (Komolytalan véleményeknél ezt valóban meg lehet tenni, ilyen véleményekkel azonban egy színvonalas írásban nem érdemes vitatkozni!) Komolyabb véleményeket ugyanis szinte soha nem lehet ezen az egyszerű módon meggyőzően cáfolni, vagy akár csak megingatni. Az efféle "bírálatnak" még akkor is van valamiféle elhamarkodott, írásunk iránt bizalmatlanságot keltő jellege, ha az ellenvetés egyébként megállja a helyét.
ÍZELÍTŐKÉPP NÉHÁNY MŰFAJ NÉHÁNY JELLEGZETES ÍRÁSA.
(Összeállította: Bognár László.)
ÁTTEKINTÉS Sándor L. István "Minden eltörölve? Csehov: Három nővér - Vígszínház (1972); Katona (1985); Nyíregyháza (1994); Szeged (1998); Radnóti (2002); Eger (2004); Új Színház (2004)." (Sándor 2005a ); Sándor L. István "Vesztesek és győztesek. Schimmelpfennig: Az arab éjszaka; Brecht Weil: A filléres opera - Örkény Színház; Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő - Katona József Színház, Kecskemét [Bagossy László rendezéseiről]." (Sándor 2005b ).
ESETTANULMÁNY Szalai Júlia "A jóléti fogda" (Szalai 2005 ).
ÉRTEKEZÉS Hegyi Lóránd Nádler István. (Hegyi 2001 ); Mérő László Észjárások. A racionális gondolkodás korlátai és a mesterséges intelligencia. (Mérő 1997 ).
JEGYZETEK Szilágyi Ferenc "Jegyzetek" Csokonai Vitéz Mihály költeményeinek 5. kötetéhez (Szilágyi F 2002 ).
KRITIKA Márton László "Tyúkper. (Kleist: Az eltört korsó)" (Márton 1997b ).
KUTATÁSI BESZÁMOLÓ Fónagy Iván Füst Milán: Öregség - Dallamfejtés (Fónagy 1974 ).
MONOGRÁFIA Tengelyi László Kant. (Tengelyi 1988 )
RECENZIÓ Szilágyi Ákos recenziója Spiró György Fogságáról. (Szilágyi 2005 ); Kelemen János "'Korlátozni' és 'merni a tudást'. (Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája. Ford. Kis János)" (Kelemen 1996 ).
TANULMÁNY Tamás Gáspár Miklós "Eötvös: a nyugat-keleti liberális". (Tamás G 1998 )
VITAINDÍTÓ VITAIRAT Kornai János Az egészségügy reformjáról. (Kornai 1998 )
VITAIRAT (VÁLASZ) A Hamletről nyílt vitában Kis János és Fodor Géza között:
Kis János "Hamlet. Egy olvasat olvasata". (Kis 1998
). A cigányság meghatározásáról nyílt vitában Havas Gábor, Kemény István, Kertesi Gábor, Ladányi János, Szelényi Iván között:
Kertesi Gábor 1998 "Az empirikus cigánykutatások lehetőségeiről" (Kertesi 1998
);
Ladányi János-Szelényi Iván "Az etnikai besorolás objektivitásáról" (Ladányi Szelényi 1998
); Ladányi János-Szelényi Iván "Ki a cigány?" (Ladányi Szelényi 1997
).
Tovább a következő fejezethez >>>