Bár egy esszében állításokat-sőt hihető, meggyőző állításokat-kell tennünk, ez nem zárja ki, hogy kérdő mondatot alkalmazzunk.
Egy jól megválasztott kérdő mondat címben vagy alcímben is használható. Ezzel az eszközzel azonban megfontoltan éljünk. Az írásmű legelején álló kérdés sokkal erősebb várakozásokat alakít ki az olvasóban, mint egy átlagos cím: azt a várakozást kelti benne, hogy választ kap a kérdésére, és ennek az elvárásnak nem könnyű megfelelni. Ha az olvasó elégtelennek találja a kapott választ, lehet, hogy elégedetlenebb érzéssel teszi le írásunkat, mintha a címét nem kérdő formában fogalmaztuk volna meg, vagy mintha szó szerint ugyanazt a kérdést a főszövegben tettük volna föl. Az is elfogadható eljárás, hogy írásunkban azt mutatjuk ki, hogy a címben feltett kérdésre még nem, vagy egyáltalán nem adható válasz. A kérdő formájú címmel felkeltett fokozott várakozásnak ebben az esetben úgy tudunk megfelelni, hogy a kérdés megválaszolhatatlanságát bizonyító érvelést nagyon meggyőzően és precízen adjuk elő. Ha nem bízunk eléggé abban, hogy ennek a várakozásnak meg tudunk felelni, akkor válasszunk inkább szerényebb címet. Még mindig jobb túltenni a cím keltette várakozáson, mint alatta maradni annak!
A főszövegben alkalmazott kérdő mondatban megvan az az előnyös lehetőség, hogy szövegünket élénkebbé, ez által olvasását élvezetesebbé vagy könnyebbé teszi. Gondolatmenetünk kifejtése során a következő esetekben tűnik célszerűnek kérdő mondatok alkalmazása.
Ha nem végleges eredményeket kívánunk közölni, hanem egy bizonyos eredményhez vezető gondolatmenetünket folyamatában akarjuk érzékeltetni, akkor szövegünkbe beleszőhetjük azokat a kérdéseket is, amelyeket eme folyamat során mi tettünk föl önmagunknak.
Hasonló jelleggel élhetünk kérdésekkel akkor is, amikor egy általunk ismertetett szerző nézeteit úgy ismertetjük, mint gondolkodási folyamatot, amelyben-nagy valószínűséggel-ezek a kérdések a szerzőben is felmerültek.
Ugyanez az eljárás alkalmazható akkor, ha több szerző, egymástól több-kevésbé eltérő nézeteit mintegy egymással vitázó, egymásnak ellentmondó, vagy a másik nézeteit tovább gondoló gondolkodási folyamatként kívánjuk érzékeltetni.
Szónoki kérdésnek nevezik azt, amikor olyan kérdést teszünk föl, amelyre az adott szövegösszefüggésben nyilvánvaló a válasz. Ilyenkor tulajdonképpen állítást teszünk, kérdő formában. Ebből következően a szónoki kérdésnek inkább hangulati, élénkítő, érzelemfelkeltő stb. jellege van. Pontosan ezen okból vigyázzunk, hogy esszében ne éljünk vele túl gyakran. Nyilvános szónoklat esetében a gyakori szónoki kérdéssel az előadók általában a hallgatóság érzelmeire kívánnak apellálni, és a ráhatásnak ez a fajtája nem illik az esszéhez-az esszé gondolati műfaj. Ha ezzel szemben láthatóan nem ilyen jelleggel használunk viszonylagos rendszerességgel szónoki kérdést, ez azzal a veszéllyel jár, hogy a hatás csökken, sőt akár a visszájára fordul.-Ha túl gyakran próbálunk élénkítő hatást elérni, az épp a mechanikus ismétlődés bosszantó érzését válthatja ki az olvasóban!