Egy évszázadban legföljebb három-négy igazán nagy író születik egy-egy nemzet irodalmában, és jókora időnek kell eltelnie, amíg a rengeteg jelölt közül a valóban értékes kiemelkedik. A nagy íróra nem alkalmazhatók a szokványos esztétikai kategóriák, a hagyományból levezethetetlen, a bevett elemzési módszerekkel megközelíthetetlen, irodalmi értéke az irodalom addig használatos értékelési módszereivel egyenesen kérdéses. A valódi író nem az irodalomból indul ki, hanem létélménye van, az ő nagy kérdése az ő számára életkérdés, azok számára pedig, akik ebből az élményből nem részesültek, vagy részesültek ugyan, de gyávaságból nem merik bevallani, nem kérdés. A valóban nagy író létélménye akkor igazolódik, amikor már végképp letagadhatatlan. Addigra az író már nem él, s ha kis nemzet tagja volt, életműve a világirodalomból így is, úgy is kimarad. Világirodalom különben sem létezik. Akkor szűnt meg, amikor Goethe megállapította a megszületését: a nemzeti irodalmak kialakulásának haj-nalán.

A XX. századi lengyel irodalom talán legnagyobb alakja a 119 198-as számú auschwitzi rab. Hogy nevét így írom le először, nem az én ötletem. Első műveit két társával együtt a háborút közvetlenül követő hónapokban a Byliœmy w Oœwięcimiu (Auschwitzban voltunk) című közös kötetben jegyezte így. (Társai jóval több évet húztak le a táborokban, az ő bőrbe tetovált számuk előkelőbb volt: kevesebb számjegyű.) De ha a száma helyett a nevével kezdem: Tadeusz Borowski, a magyar olvasó ugyanúgy nem ismeri. Megjelent ugyan egy válogatás a novelláiból 1971-ben Kővilág címmel, Fejér Irén szép fordításában, de azóta se adták ki újra, visszhangja pedig nem volt. Két komolyabb tanulmány született róla, az első Juhász Mária tollából akkor, amikor bemutatták nálunk Andrzej Wajda Borowski motívumok alapján készült filmjét, a Tájkép csata után-t, a másikat pedig tíz évvel később Sándor Iván írta. Ennyi. Eltűnődhetnénk a 3900 példányon is, hiszen éppen az Európai Kiadó szokott külföldi műveket százezres példányszámban kiadni. Csakhogy kritikai kiadása még Lengyelországban sincs. Megbízható kiadása sem. Továbbra is lappanganak kéziratos művei. A művek keletkezési ideje sem mindig biztos. Értékelése a lengyel irodalomban legalábbis bizonytalan. Annyi tény: nem tartozik a legnépszerűbb alkotók közé, iskolához nem csapódott, iskolája nincs, inkább ellenségei vannak. De legalább egy alapos, tisztességes, értő és szerető monográfusa akadt: Tadeusz Drewnowski, akinek Ucieczka z kamiennego œwiata (Szökés a kővilágból) című könyve az egyetlen megbízható forrás megjelenése, 1972 óta mindmáig.

Eltűnődhetnénk azon is, miért nem jelent meg Drewnowski könyve magyarul. Azon is, hogy a magyar könyvtárakban egyszerűen nincs meg az eddig legteljesebb lengyel Borowski-kiadás sem. S ha már az életmű terjedelmileg olyan csekély, miért nem lehetett kiadni magyarul valamennyi novelláját (belefért volna egyetlen kötetbe), miért nem lehetett kiadni a verseit (belefért volna negyed kötetbe), és miért nem lehetett kiadni válogatott cikkeit (másik fél kötet). A Wajda-film sikerének idején ezt könnyen meg lehetett volna tenni. De talán a magyar összkiadás elmaradása nem a véletlen műve. A lengyel kritikai kiadás hiánya sem az. Kedvenc József Attila-idézetemmel szólván: "Az emberek ma sem mernek szembenézni indulataikkal".