Simon Balázsnak most jelenik meg az első verseskötete, mégsem kezdő költő: versei olyan tapasztalatot közvetítenek, amely a létezés mélyreható költői megéltségéről tanúskodik. Ez a fajta költészet nem játék és nem lelemény, s még kevésbé valamilyen meghatározott célra irányuló eszköz, hanem önmagában véve az átélni méltó világ valóságossá tétele mint meg nem ismételhető, ünnepélyes aktus és ugyanakkor, mint soha véget nem érő, gyötrelmes folyamat. Olyan hangot szólaltat meg, amelytől a mai fül már majdnem teljesen elszokott, s amelynek a fantázia ad formát és erőt - nem a részleteket felcifrázó, nem a tudást sejtéssel helyettesítő fantázia, hanem az a képzelet, amely körvonalaiban azonos a dolgok emlékezetével, részleteiben megjeleníti a tudást és egészében a dolgok eredetére irányul. Az a képzelet, amely nem pózokban és alakzatokban tobzódik, hanem az emberi szellem egy-egy elérhető (ritkán és nehezen elérhető) mintáját tapintja ki, és erejéből még arra is futja, hogy megmutassa: minden elért minta egy-egy még mélyebb és még intenzívebb minta körvonalait örökíti tovább. A kötet szereplői - Arión, Dávid, Hekaté, Dante, vagy éppen a középponti vers hőse, Csák Máté - nem példázatok, nem is szócikkek egy megírandó enciklopédiához, és végképp nem egy elvont, hideg dekoráció részei: valamennyien drámai hősök, akik a megismerés, az átváltozás és a feltárulkozás démoni pillanatának megrendítő monológjait mondják el. Lehetséges, hogy ez a költészet nem sokakhoz szól, de akihez szól, azt megszólítja; és akit megszólít, az önmagáról is megtudhat valami "nem rész szerint valót".