Márton László

 

Kiválasztottak és elvegyülők

(Töprengés a sorsról, amely nem közösség)

 

 

Olyan korban, olyan tájékon és országban élünk, amelyben a fogalmak inkább emlékeztetnek puhatestűekre, mint gerinces lényekre: vázukat nem belül, hanem kívül hordják. Amíg élnek, nehéz megragadni őket, bármily kézzelfoghatóak, mert kicsusszannak a kézből; s ha kisorvad belőlük az eleven tartalom, tovább görgetik a mondatok az üres héjakat. Olyan szavakkal, kifejezésekkel és fordulatokkal képezhetők mondatok, nyelvtanilag és logikai szempontból kifogástalanul, amelyek mellől hiányzik a megfelelő szövegkörnyezet, az, amelyben értelmesen vagy legalábbis belső ellentmondásoktól mentesen lehet használni őket. A szavak asszimilációja, úgy látszik, nem halad zökkenőmentesen, olykor megáll, sőt sor kerül némely szavak, szócsoportok disszimilációjára is. Így fejlődik, vagy inkább így lesz mássá nyelvünk, s bizonyára hasonló zavarokkal kell szembenézniük másnyelvű kortársainknak is, ám ebben az írásban a magyar nyelvről és a magyar nyelvet beszélőkről essék szó. Nem az a baj, hogy puhatestűek a fogalmak, hogy üres héjként sodródik számos általunk használt fontos kifejezés, mások pedig nyálkásan csúszkálnak körülöttünk, hiszen a beszélők a meglévő szó- és fogalomkészletből válogathatnak; a baj ott kezdődik, hogy a beszélők nagy része nemigen törődik a fogalmak viszonylag helyes megválasztásával, sem azzal, hogy egy-egy szó érvénytelenné tehet egy egész – önmagában véve helytálló – gondolatmenetet. Nem az a baj, hogy üres héjak peregnek az ajkakról, hogy igaz kijelentések tehetők értelmüket vesztett szavakkal; a baj ott folytatódik, hogy a kijelentések sokaságát szemügyre véve kiderül: összességükben nem igazak, s nem elég, hogy összességükben nem igazak, de külön-külön még az ellenkezőjük sem igaz.

A mai Magyarországon a zsidóság fogalma, úgy vélem, egyike a fönt említett üres héjaknak: a ma élő zsidó származású magyarok semmilyen értelemben nem tekinthetők kollektívumnak, származását mindegyikük másként éli meg. A magyar-zsidó sorsközösség fennállását nem utolsósorban a fogalmak tisztázatlansága teszi kérdésessé. Egy reálisan létező kollektívum (a magyar nemzet) és egy jelentését vesztett kollektívum (a magyar zsidóság) viszonya akkor is bonyolult, sőt a kívülálló „józan” ész által alig elgondolható volna, ha

a magyar zsidóság egészének hovatartozását nem vitatták volna olyan sokan, olyan sokféleképpen s többnyire sajnos olyan alacsony színvonalon, valamint

ha e kollektívum-fogalom nem veszítette volna értelmét eleinte fokozatosan, részben a növekvő diszkrimináció hatására, majd tragikusan és végzetesen, végül afáziásan és amnéziásan.

Az amnézia, ha eltekintünk is előzményeitől, több mint négy évtizede kezdődött, uralma (amely, mint ismeretes, a magyar nemzet összes sorskérdésére kiterjed) mindmáig rendületlen a köztudatban (s ezen történészeink és közíróink értékes munkálkodása, sőt a nyilvánosság fokozatos regenerálódása sem változtat sokat), s ha megrendülne is, még igen sokáig megmaradnak beidegződései. A felelősségteljes igazságszolgáltatás a nemzet egészében s a kölcsönös megbékélésre vezető, felelősségteljes katarzis a lelkekben, amelynek a második világháborút követő évek során kellett volna végbemennie, elmaradt; egykori üldözöttek és üldözők, s a nagy többség, a szótlan és tétlen tanúk egy-tömegben, új elvek és módszerek által összerendezve éltek egymás mellett, végiggondolatlan és nyilvánosan kimondatlan indulataikkal.

Kérdés, hogy ez az elmulasztott katarzis, amely létfontosságú lett volna azokban az években mind a magyar nemzet egésze, mind az életben maradt zsidók számára, bekövetkezhet-e még, bár megkésve; hiszen hiánya továbbra is érezhető, s tudható, hogy többek között ez konzerválja a fönt említett amnéziát.

Úgy vélem: nem. Az elmaradt katarzis nem következhet be soha többé.

Az amnézia négy évtizede tart, felnőtt benne két generáció, s növekvőben van a harmadik; ők, akik ma már az ország lakóinak számszerűen is nagy többségét adják nem juthatnak el oda, és nem oda kell eljutniuk, ahová szüleiknek vagy nagyszüleiknek kellett volna harminc-negyven évvel ezelőtt. Jelen sorok írója beleszületett az amnéziába, benne (s bizonyos értelemben ellenére) nőtt fel; mint zsidó származású magyar író, jelen sorok papírra vetése közben azt tekinti fő feladatának, hogy megpróbálja végiggondolni,

mi léphet az elmaradt katarzis helyébe,

vajon e tekintetben ugyanaz-e vagy különbözik a zsidó és a nem-zsidó származású magyarok tennivalója.

Szükséges volna, ha lehetséges volna, hogy valaki „zsidó részről” gondolja végig a magyar-zsidó sorsközösség kérdését, csakhogy ez a fentiek értelmében lehetetlen, mert itt és most ilyen „rész” vagy „oldal” nincs; a zsidó származás tudatát, ismétlem, ki-ki másként éli meg, ezért lehetséges, hogy a zsidó származás tudata másokat merőben más következtetésekre vezet mint engem. Mégis úgy gondolom, vannak kérdések, amelyeket könnyebben vagy jogosultabban lehet fölvetni zsidó származás tudatában, és vannak következtetések, amelyeket elsőként zsidó származásúaknak kell levonniuk. Az alábbiakban ezt kísérlem meg, igen vázlatosan és bizonyára vitathatóan; remélem azonban, hogy akik állításaimat és a kérdezés módját vitatni fogják, ugyancsak ahhoz jutnak közelebb, ami az én célom, az igazsághoz, ahhoz, ami nemcsak, azért igazság, mert igaz állítások sora, hanem azért is mert nemzeti közmegegyezést hoz létre.

A föntiek mellé további kérdések kívánkoznak.

Ha napjainkban nincs magyar zsidó kollektívum, mi az értelme és a jelentése a „zsidó” kategóriának? Mit jelent és mit jelöl ez a szó, s mi minden következik ebből a jelölésből?

Lehetséges-e (ismét csak itt és most) a magyar zsidóság szerepének és tragédiájának külön zsidó értelmezése?

Van-e magyar-zsidó sorsközösség, s ha nincs, mik a feltételei létrejöttének? Végül pedig: lehet-e külön szerepe a zsidó tudatnak a magyar történelem újragondolásában?

A zsidóság fogalmának meghatározása újra meg újra nehézségeket jelent. Fölösleges volna hosszan fejtegetni, hogy ma Magyarországon a zsidóság miért nem etnikai, vallási vagy nyelvi kategória. Azt is fölösleges volna bizonygatni, hogy társadalmi kategóriának sem tekinthető, bár társadalmi körvonalai valamivel pontosabban kirajzolhatók: a magyar zsidók legnagyobb része − ismert okokból – az ország fővárosában él, s ott egy sajátos (korántsem egynemű) réteget alkot. Ez a réteg azonban meglehetősen diffúz, és éppen mint egész nehezen ragadható meg, ráadásul hasonló habitusú nem-zsidó rétegződések veszik körül. (Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a zsidók nagy része értelmiségi pályákon dolgozik, ami részint megsokszorozza, részint az értelmiség egészére kivetíti a velük kapcsolatos előítéleteket; másrészt − és ezt nem árt már itt megjegyezni − mivel a nemzeti tudat alakításáért nagy részben az értelmiség felelős, ezt a felelősséget a magyar zsidók nagy részének helyzetéből fakadóan vállalnia kell.)

Azt gondolhatnók tehát: zsidóság nemcsak mint kollektívum, hanem mint kategória sincs; valakinek zsidó mivolta pusztán a származásra korlátozódik, amit ma már semmiféle kritérium alapján nem lehet számon tartani. A származás tudata viszont, a dolog természete szerint, nem nyilvános jelenség: a magán, sőt az intim szféra része. Azt hihetnénk tehát (illetve mi, most és itt élők nem hihetnénk semmit, legfeljebb a fönt említett kívülálló „józan ész” gondolhatná), hogy ma Magyarországon a zsidó származású állampolgárokat semmiféle módon nem lehet elkülöníteni a többiektől; sem nyilvános, sem privát vélekedés nem él ilyesfajta megkülönböztetéssel; sem a zsidókat nem készteti származásuk arra, hogy ugyanezt fürkésszék polgártársaikban, és eszerint közeledjenek hozzájuk több vagy kevesebb bizalommal, sem a többiek nem tekintik a zsidó származást kitüntetett tulajdonságnak, s nem ennek fényében vizsgálják zsidó ismerőseik egyéni tulajdonságait; még kevésbé lehetséges, hogy akadjanak olyanok, akik bizonyos intézkedéseket vagy más, többnyire kedvezőtlen eseményeket „a zsidók” számlájára írjanak.

Tudjuk azonban, hogy ez nem így van. Az elkülönítés gyakori szokás, méghozzá, mint sokszor hallani, „mindkét részről”, holott (és ez a kérdéskörben a krónikus tudatzavar első jele) beláthatja mindenki, aki nem primitív sztereotípiákban gondolkodik (vagyis aki gondolkodik), hogy nincs két rész. Itt kezdődik tehát a jelenkori tudatzavar: nincs magyar zsidóság, mégis tudni lehet, ki zsidó és ki nem az, miközben nincs végiggondolva, miféle kategória lappang a származás mögött. A tudatzavar egyik jele, hogy a „zsidó” kifejezés mint sztereotípia[1] szinte magától értetődik kollektívumként, ugyanakkor nyelvünkben nincs elfogadható, semleges stílusértékű antonímája (hogy néhány használhatatlan, de többé-kevésbé használatos kifejezést említsek: „keresztény” illetve „goj”, másrészt „magyar”, esetleg „jó magyar ember”, megint másrészt, inkább csak a paletta színezése végett, „árja”, ami kivált egy játékos szókettőzésben maradt fenn: „árja párja”), ugyanakkor, mint az értelmező szótár adata is mutatja, nehéz megkülönböztetni hagyományosan sztereotip használatát a sértő szándékú használattól, ezért a „zsidó” szó helyett forgalomban vannak bizonyos eufemisztikus kifejezések is, amelyek viszont, kiinduló metaforánknál maradva, a nyálkásan csúszkálók közé tartoznak. Ilyen például az „urbánus” szó, amennyiben nem azt jelenti, hogy 'városias' vagy 'városias kultúra képviselője', hanem azt, hogy 'néven nem nevezhető zsidó'.

Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy amikor zsidók és nem-zsidók zsidósággal kapcsolatos tudatzavaráról beszélek, nem az antiszemitizmusra gondolok, még kevésbé annak tettlegességre kész változatára; ez, véleményem szerint, más probléma, és ebben az írásban nem kívánok vele foglalkozni. Ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy a zsidókkal kapcsolatos fogalmak tisztázatlansága s a rájuk irányuló képzetek és indulatok kuszasága, zűrzavara önmagában véve nem azonos az antiszemitizmussal, akkor sem, ha ez a tudatzavar sztereotip megállapításokkal, sőt idegenkedéssel és bizonyos előítéletekkel jár; akkor sem, ha ez sérti (és az előzmények miatt joggal sérti) a zsidó származásúak (látszólag eufemisztikusan, valójában kirekesztőleg és alattomosan: az „érintettek”) érzékenységét, már csak azért sem, mert ugyanez a zavar nehezedik a magyar zsidó tudatra, méghozzá sokkal súlyosabban. Úgy gondolom, hogy éles határvonal húzható a tudatzavar görcsei és az antiszemitizmus közé; perdöntőnek az igazságra való hajlandóságot tekintem, másképp és szándékosan egyszerűen fogalmazva: a gondolkodás és a lelkiismeret meglétét vagy hiányát.

Két dolgot szeretnék még megjegyezni, mielőtt kimondok valamit, ami a fentiekből következik, egy szomorú és kíméletlen következtetést. Az egyik az, hogy az antiszemitizmus a fentiek szerint hiány, a lélek és az ítélő erő defektusa, méghozzá olyan hiány, amely a személyiség többi részét épen hagyhatja, és az ítélő erő más tekintetben kifogástalanul (legalábbis látszólag kifogástalanul) működhet. Ugyanakkor mint hiány nem helyrehozhatatlan, bár nincsenek illúzióim a kései nevelés hatékonyságát illetően. A másik megjegyzés: eszem ágában sincs a gondolkodás és a lelkiismeret hiányát az antiszemitizmussal azonosítani, ennek a hiánynak nyilvánvalóan sok más következménye is lehet; másrészt az, hogy a zsidókra értelemszerűen nem jellemző az antiszemitizmus (a zsidó öngyűlölet más lapra tartozik), nem jelenti azt, hogy a zsidó származás önmagában véve megóv a szív restségétől és a gondolkodás hanyagságától. A hiány szempontjából akkor vagyunk igazságosak, ha semmiféle különbséget nem teszünk zsidók és nem-zsidók között.

Ami a pozitívumot mint követelményt illeti, nem így áll a dolog.

Annak, akiben a zsidó származás tudata eleven (márpedig kevesen vannak, akikben a körülmények nem teszik elevenné; leginkább elevenné furcsa módon az a torz tény teszi, hogy sokan vannak, akik titkolják vagy akik elöl gyermekkorukban elpalástolták, s az ilyen emberek aztán – akik közé e sorok írója is tartozik – rájönnek származásukra, ami az elkerülni vágyott kirekesztettséget visszavonhatatlanná és végzetessé teszi), annak, ha lehet, még

kevésbé szabad szem elől tévesztenie az igazságot, mint a többieknek; ám ez nem lehet ok arra, hogy bármiképpen elkülönüljön tőlük. Ez az erkölcsi parancs az, ami a zsidóság fogalmának esetleg még értelmet adhat; mert a hagyomány, ahonnét a magyar zsidóság felelős értelemmel megközelíthető, ahonnét a fogalom tartalma nyomon követhető – a hagyomány elveszett.

Ha azonban a zsidóságnak mint kategóriának nem lehetséges, hanem használatos tartalmát vesszük szemügyre, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy

a zsidóság ma Magyarországon faji kategória.

Továbbmegyek: a történelmi előzmények és a fogalmak ezekkel összefüggő tisztázatlansága miatt a zsidóság ma Magyarországon pontosan abban az értelemben faji kategória, ezt a fogalmat zsidók és nem-zsidók egyaránt abban az értelemben használják, amilyen értelemben ezt a fasiszta fajelmélet kialakította, majd szankcionálta.

Ha ezt valaki nem hiszi, járjon utána: gondolja el, mit értünk azon, ha ma valakit zsidónak nevezünk, majd lapozza fel a magyarországi zsidótörvények és a német nemzeti szocialista törvényhozás idevágó definícióit; a meghatározásban nincs eltérés.

Ennek ellene lehet vetni, hogy nem a meghatározás a fontos, hanem az attitűd; elvégre egyetlen épeszű ember sem állítja, hogy valaki rasszista módon vagy kirekesztő szándékkal gondolkodik csak azért, mert egy közkeletű szót értelemszerűen (illetve szokványos értelemben) használ. Helyzetünket azonban éppen ez teszi nehézzé: a legjobb akarattal is olyan értelemben vagyunk kénytelenek használni nagyon fontos szavakat, amely, tudjuk, réges-rég nincs érvényben, s ha jobban belegondolunk, azt is tudjuk, hogy soha nem is volt érvényben, sőt agyunk más rekeszeiben azt is tudjuk, hogy soha nem is volt értelem. Ugyanakkor a köztudatban nincs más értelem, sőt esetleg a magunk tudatában sincs, hiszen saját erőnkből, saját észjárásunk szerint aligha tudunk jobbat fabrikálni: ehhez a közmegegyezésnek kell változnia.

Mindezt nem szemrehányásként mondom, és nem sérelmet akarok hangoztatni (ennek, legalábbis gondolatmenetemben, semmi értelme nem volna); ez figyelmeztetés. Annak, aki általánosító kijelentéseket tesz „a zsidókról”, annak, aki „zsidó tulajdonságokról” vagy akár „zsidó mentalitásról” beszél (márpedig erről van értelme beszélni, sőt kell is beszélni róla), annak, aki kitüntetett tényként kezeli valaki zsidó származását, illetve „zsidó mivoltát”, tudnia kell, hogy ez a kategória elveszítette korábbi (főleg vallási és etnikai) jelentését, és rasszista jelentéssel telítődött, amelytől azóta sem szabadult meg; és valamiképpen jeleznie kell, hogy ettől a jelentéstől tudatosan elhatárolja magát. Erre már csak azért is szükség van, mert a „zsidó tulajdonságok” (pontosabban: a zsidó tudat jellegzetességei) közé tartozik az elkülönítéssel szembeni rendkívüli érzékenység, amelyet a nem-zsidóknak (már csak az előzmények miatt is) el kell fogadniuk, akkor is, ha ez némelykor túlzott vagy akár ellenszenves megnyilvánulásokkal jár, sőt akkor is, ha ezt az elkülönítést némelykor maguk a zsidók hangoztatják.

A fentiekből következik, hogy ugyanezt a tudatos fogalomhasználatot a zsidó származásúak mellőzhetik a legkevésbé, és ahogyan a nem-zsidóknak figyelembe kell venniük a zsidó érzékenységet, úgy azt sem tartom helyénvalónak, ha az elkülönítést zsidók kezdeményezik. Itt azonban, azt hiszem, finomabb árnyalatokra van szükség, mint a nem-zsidók esetében, bár a határvonal itt is egyértelműen meghúzható, és a kritérium ugyanaz: a lelkiismeret és a gondolkodás megléte vagy hiánya.

Nem érzem feladatomnak, hogy ezeket az árnyalatokat sorra vegyem, talán egy-két példa elég lesz. Elfogadhatónak tartom azt az azonosságtudatot, amit a zsidók által kitalált zsidó viccek sugallnak. Megjegyzem azonban, hogy ennek az azonosságtudatnak legfőbb értéke egyfajta világszemlélet, ami persze nem kizárólag zsidó sajátság, s mint ilyen az utóbbi évszázadban számottevően gazdagította a magyar kultúra egészét (ha ezt némelyek hallgatólagosan nem veszik is tudomásul). Elfogadhatónak tartom a zsidó öngúny legtöbb formáját, amelyeknek legsajátabb tartalmát ugyancsak az azonosságtudat adja, ezért nem is összehasonlíthatók a zsidókkal szembeni gúnnyal. (Kialakulóban van viszont egy, az előbbivel nagyon is összehasonlítható magyar öngúny, amelynek mélyén szintén az elnyomott és lehetőségeiben korlátozott közösség azonosságtudata van.) A fenti két attitűd, úgy vélem, lényegét tekintve nem a szembenállást fejezi ki, s főleg nem erősíti azt. Elfogadhatatlannak tartom viszont, hogy zsidó származásúak látványosan és kategorikusan elutasítsák értékes részeit vagy alkotóit a magyar kultúrának csak azért, mert ezek a magyar zsidóságtól ténylegesen távol állnak vagy éppenséggel semmi közük hozzá. Ám itt is finom különbségtételekre van szükség: ahol a zsidó érzékenység tekintetbe vehető, ott nem ártana tekintetbe venni. Így például – ez a megjegyzés persze főleg az értelmiségre vonatkozik – elfogadhatatlan, hogy valaki egy egész írói mozgalmat (természetesen a népiekre gondolok) elutasítson, hogy az odatartozó írók teljesítményét egy kézlegyintéssel elintézze, vagy legalább, hogy ne vegyen tudomást az általuk fölvetett problémákról; de az már sokkal kevésbé ítélhető el, ha valaki mondjuk Erdélyi József költészetének egészét ignorálja két vagy három Erdélyi-vers miatt. (Persze – hogy a példánál maradjunk – másrészt az sem árt, ha a zsidó értelmiségiek elismerik, vagy legalább tudomásul veszik, hogy Erdélyi költészetének nagyobbik része igenis a magyar kultúra javához tartozik, s korai verseire nem vetül rá későbbi aljasságának árnya.) Hozzáteszem, hogy az ízlésbeli különbségek hangoztatása más lapra tartozik, a problémák megvitatása és a megfogalmazás-mód állandó kritikája pedig mindkét részről kívánatos. (Ami az aláhúzott szavakat illeti: a kultúrában nagyon is vannak részek.)

Végezetül teljesen elfogadhatatlannak tartom, s éppoly ártalmasnak, amilyen tisztességtelennek ítélem azt, ha valaki magyar zsidó létére megtagadja magyarságát. Félreértések elkerülése végett: nem azt tartom elitélendőnek, ha valaki nem magyar, hanem más nemzetiségűnek vallja magát, ez mindenkinek legelemibb joga. (Ilyesmi a magyar zsidókkal hazánkban nemigen fordul elő, s a szomszédos országokban is meglehetősen ritka, még ott is ritka, ahol a magyarságtól az adott nemzetiségi politika miatt előnyös volna elszakadni, vagy ahol számon tartanak külön zsidó nemzetiséget. A határainkon túli magyar zsidóságról egyébként külön tanulmányt kellene írni.) Nem is azokra gondolok, akik túlélőkként vagy azok gyermekeiként elhagyták az országot: senki sem ítélheti el őket, ha nem tekintik magukat magyarnak (másrészt senki sem vonhatja kétségbe magyarságukat, ha magyarnak tekintik magukat.) Azokról a zsidó származású magyarokról beszélek, akik az ország jelenlegi határai között élnek: teljesen elfogadhatatlannak tartom, hogy származásukat bármilyen meggondolásból, akár egyetlen gesztus erejéig is szembeállítsák nemzetiségükkel, hogy „a magyarokról” úgy beszéljenek, mint akik nem tartoznak közéjük, hogy amikor zsidónak vallják és tekintik magukat, ne tekintsék magukat legalább annyira magyarnak.

Ezt pedig nem valamiféle „hazafiatlanság” vagy „zsidó klikk-szellem” miatt tekintem súlyosan elítélendőnek (az utóbbi fordulatnak – tisztességgel szólva – dögszaga van), hanem azért, mert ha valaki magyar zsidó létére a két fogalmat szembeállítja, éppolyan előítéletektől fertőzött sémákban gondolkodik (ha más is az előítéletek tartalma), éppolyan rasszista meghatározottságú sztereotípiákat forgalmaz, mint az a nem-zsidó, aki nem szabadult meg előítéleteitől.

Lehet, hogy a zsidó tudat előítéletei kevésbé agresszívak és általában, közvetlenül kevésbé veszélyesek, mint a nem-zsidó eredetű előítéletek; mégis úgy vélem (előbb azonban ismét hangsúlyozom, hogy a zsidó előítéleteket nem az antiszemitizmussal mérem össze, mert azzal nem összemérhetők): a kétféle előítélet közül az előbbi súlyosabb és kategorikusabb elbírálás alá esik, mint az utóbbi. Ezen pedig azt értem, hogy a történelmi tapasztalatok, különös tekintettel századunkra, arra köteleznek mindenkit, akiben él a zsidó származás tudata, hogy ragaszkodjék a lelkiismerethez és az igazsághoz; méghozzá, ha nem is erősebben, de közvetlenebbül kötelezik őket, mint másokat.

Amikor azonban a zsidó eredetű előítéletek elbírálásáról beszélek, szükségesnek érzek egy megszorítást; éspedig, hogy ezt az elbírálást elsősorban olyanok végezzék, akik maguk is zsidó származásúak. Ezzel a közmegegyezésnek nem egy, hanem két fontos feltétele teljesülne (túl azon, hogy kevésbé kellene tartani félreértésektől és a zsidó érzékenység sérülésétől): bebizonyosodna, hogy nincsen valamiféle kimondatlan, rejtett zsidó érzület, hogy a magyar zsidó tudat semmit, még az előítéleteket sem hajlandó előítélettel fogadni (ami, még egyszer leszögezem, nem azt jelenti, hogy „megértéssel” kell fogadni a rasszista gondolkodásmódot s főleg bűncselekményeket), valamint: a legcsekélyebb mértékben sem hajlandó elhatárolni magát a magyarságtól mint nemzeti entitástól. Ez az egyik. A másik: mindez csak akkor bizonyosodhat be, ha ezt a törekvést a magyar közvélemény elfogadja és tudomásul veszi. Ez pedig egyértelmű a bizalommal.

Hogy ez a hajlandóság sokakban megvan, jól mutatja az az indulatos vita, ami tavaly robbant ki egy néhány soros vers körül. A vita, amely véleményem szerint félreértésen, méghozzá szándékos félreértésen alapult és megengedhetetlen vádaskodássá fajult, természetesen nem elsősorban ezt mutatja, hanem azt, mennyi feszültség és lefojtott indulat gyűlt föl az utóbbi években, s hogy ennek kizúdulásához elég egy-két nyeglén fogalmazott mondat (amelyben egyébként ugyanez az ingerültség lappangott). Egy pozitívuma azonban volt a vitának: azok, akik a legérzékenyebben reagáltak a szerző állítólagos „nemzetgyalázására”, legnagyobbrészt zsidó származásúak voltak, éspedig nem aggódtak, nem a várható zsidóellenes visszahatástól tartottak, hanem fel voltak háborodva. Úgy gondolom, a verset illetően nem volt igazuk (bár a szerző alighanem okosabban tette volna, ha megpróbálja árnyaltabban kifejteni, mi az, ami nyomasztja), az viszont kiderült, hogy a magyar nyilvánosságban a zsidó eredetű hamis általánosítások legerélyesebb bírálata maguktól a zsidóktól várható.

Mindeddig csupa olyasmit mondtam, ami többé-kevésbé nyilvánvaló. Most azonban megpróbálok továbblépni.

A fentiek értelmében elmondható a származás tudatáról, hogy a zsidók személyiségében a magyarság tudata ugyan teljességgel kiterjed rá, ő viszont nem terjed ki a magyarság tudatára. Sőt: a zsidóság tudata ugyan elképzelhetetlen a magyarság tudata nélkül, a magyarság tudata viszont annál inkább elképzelhető a zsidóság tudata nélkül, már csak azért is, mert a két kategória nem egyenértékű s főleg nem azonos érvényű; a magyarság tudata elképzelhető a zsidó származás erősebb vagy halványabb tudatával, e tudat kialvásával, kioltásával, elfojtásával és megtagadásával is.

Kérdés tehát: erkölcsi kötelesség-e, hogy ki-ki számon tartsa zsidó származását, s hogy e származás tudatában zsidónak vallja magát? Másképpen szólva: ahogyan teljesen elfogadhatatlan, hogy valaki magyar zsidó létére megtagadja magyarságát, ugyanúgy elfogadhatatlan-e a zsidóság megtagadása? (Szándékosan fogalmazok a lehető legélesebben: szeretnék sorra venni minden lehetséges konzekvenciát.) Elítélendő-e, ha valaki nem kívánja számon tartani származását, akár azért, mert nem tartja lényegesnek, akár azért, mert puszta tehernek érzi, és meg akar szabadulni tőle? Továbbá: elítélendő-e, ha valaki, félve a várható megbélyegzéstől, származását letagadja vagy legalábbis nem hangoztatja, és ennek értelmében nem is tekinti magát zsidónak?

Úgy vélem, ezek a kérdések nem a legszerencsésebben vannak feltéve. Vannak azonban kérdések, amelyekre akkor is egyértelmű választ kell adnunk, ha a megfogalmazást nem érezzük sem kellőképpen árnyaltnak, sem pedig méltányosnak. A fenti kérdések, ha kimondatlanul is, jelen vannak a köztudatban; én pedig azt felelem kivétel nélkül mindegyikre: nem.

Ezt a választ persze én sem tekintem magától értetődőnek: indoklásra és igazolásra szorul. Először is, a tagadás nem ugyanabban a mértékben vonatkozik a kérdésekre; másodszor pedig, további kérdések és állítások kívánkoznak mellé.

Legalább futólag meg kell említenem egy tényt, amelynek a gondolatmenet szempontjából nincs különösebb jelentősége, de annál nagyobb gyakorlati jelentősége van; ez pedig a keveredés. A vegyes házasságok már a múlt században is gyakoriak voltak, gyakoriságuk a két világháború között sem csökkent számottevően (kivéve az 1941–44 közötti éveket, amikor ezt – a magyar törvényhozás örök szégyenére – az országgyűlés által elfogadott törvény tiltotta), majd a második világháború után, párhuzamosan a zsidó tudat elhalványodásával és új értékek előtérbe kerülésével, az addiginál sokkal gyakoribbá vált a vegyes házasság, miközben a fogalom elvesztette jogi és vallási értelmét, vagyis értelmét vesztette. Nem kívánok e folyamat elemzésébe bonyolódni, csupán azt jegyzem meg, hogy Magyarországon a zsidó származásúak többsége már ma sem csak zsidó származású (ilyenek egyébként, ha jobban belegondolunk, egyáltalán nincsenek; vagy ha vannak is, oly kevesen, hogy az ő származásuk tudata nem okozna társadalmi problémát). Várható, hogy a ma élő magyar zsidóság néhány nemzedéken belül vér szerint is végképp elkeveredik a nem-zsidó lakossággal. Ám ez önmagában véve nem fog megoldani semmit, mert a zsidó tudat így is fennmarad, sőt esetleg még ellentmondásosabbá, még skizofrénebbé válik. Ebben az esetben, a folyamat jellegéből adódóan az is várható, hogy a bizonytalanság és a zavar növekedése a magyar köztudat egészére ki fog terjedni. (Megjegyzem: a keveredés mértékének számontartása, ha minden rossz szándék nélkül történik is, még egyértelműbben rasszista sémákat követ, mint a „zsidó” minősítés, mert ebben – az utóbbival ellentétben – semmiféle vallási, nyelvi vagy kulturális mellékjelentésnek nincs helye.) Ismétlem tehát: a keveredés ténye (amelyet önmagában véve nem lehet értékelni, de az, aki bármilyen meggondolásból nemkívánatosnak tartja, annál egyértelműbb minősítést érdemel) hozzátartozik a magyar-zsidó sorsközösség kérdéséhez, de nem azonos vele, sőt önmagában véve nem is visz közelebb annak tisztázásához. Előre kellett azonban bocsátanom ahhoz, hogy a következő kérdéseket bonyolult magyarázkodás nélkül föltehessem. Amikor zsidókról vagy magyar zsidóságról beszélek, ez a tény mindig hozzágondolandó.

Visszatérve a zsidósághoz való kötődésre mint erkölcsi problémára: egyáltalán tekinthető-e zsidónak az, el lehet-e várni attól, hogy zsidónak tekintse magát, aki (s a túlélők gyermekei között sok ilyen van, valószínűleg a többségük[2] ilyen) nem származásának tudatában nevelkedett, nem készülhetett föl az ezzel járó konfliktusokra és lelki teherre, másrészt nem meríthetett erőt a hagyományból sem, a távolabbi múlt megrendítő történeteiből vagy őseinek védelmet adó észjárásából és példaadó tetteik emlékezetéből, mert hallgatás fedi a történeteket, az észjárást és a tetteket – tekinthető-e zsidónak az, el lehet-e várni, hogy zsidónak tekintse magát, attól, akinek legfogékonyabb évei alatt meg sem fordul a fejében, hogy ő zsidó, majd egyik pillanatról a másikra „felvilágosítják” származásáról vagy „rájön” származására, vagyis váratlanul rázuhan egy olyan teher, amelyhez egész addigi neveltetése szerint semmi köze − elképzelhető-e, hogy egy ilyen embernek (akár felnőtt, akár − mint rendszerint − még gyerek) egyik pillanatról a másikra zsidó tudata lesz, hogy zsidó tudata utólag maradéktalanul (ugyanakkor különösebb kompenzálás nélkül) kialakul, és szerves része lesz tudata egészének?!

A választ ezúttal az olvasóra bízom.

Hozzáteszem: nemcsak a benne rejlő rövidke válasz végett tettem föl az iménti hosszú kérdést, hanem azért is, hogy rávilágítsak az írásom elején említett magyar amnézia sajátos működésére a zsidó tudatban. A magyar zsidó tudat folyamatossága, amelyet az asszimiláció nem tudott megszakítani, a diszkrimináció időszakában összezavarodott, majd az üldöztetés után végképp megszakadt. Azért, ami az általános magyar amnézián belül zsidó amnézia – ki kell mondanom –, közvetlenül apáink, az üldöztetés túlélői felelősek; arról viszont, hogy a magyar zsidó tudat folyamatossága megszakadt, nem elsősorban a túlélők tehetnek. Erről azonban később; most elég annyit megállapítani, hogy Magyarországon a zsidó tudat megszakítatlanul élő hagyománya egyszer- s mindenkorra elveszett, s ezt a magyar zsidók a maga teljességében, ha akarnák sem állíthatnák helyre semmilyen módon, soha többé.

Természetesen a zsidó származás: valóság, és pedig legkevésbé sem a szó rasszista értelmében az; minél inkább teher, annál inkább valóság; s bár nincs joga elítélni senkinek, ha valaki szabadulni akar ettől a tehertől, azért nem árt tudni (és különösen a zsidóknak nem árt tudni), hogy a valóságból nem lehet kimenekülni, s ha valaki menekülni próbál, a menekülés is részévé, mégpedig a legpusztítóbb részévé válik a valóságnak. Jó, jó; de azért mégsem csak teher; akkor hát milyen értelemben valóság a zsidó származás? A következő utáni bekezdésben megpróbálok válaszolni rá, előbb azonban engedtessék meg egy kis kitérő.

Írásom elején kijelentettem, hogy a magyar zsidóság nem vallási[3], nyelvi vagy etnikai kategória, s hogy társadalmi kategóriának sem tekinthető, majd azt is kijelentettem, hogy a fogalom faji értelemben használatos, azok által is, akik esetleg nem rasszista módon gondolkodnak; és bíráltam a fogalom sztereotip használatát. Erre valaki esetleg azt mondja: hagyjuk hát a fogalmakat és azok elveszett vagy megváltozott értelmét, inkább tapasztalatainkat idézzük fel. Tagadom-e, hogy vannak „jellegzetes zsidó tulajdonságok”, felismerhető „zsidó jellemvonások” (hiszen példák sokaságát lehet felhozni rájuk)? Nem tagadom, bár állítani sem vagyok hajlandó. (Zárójelben: az említett „tulajdonságok” és „jellemvonások” rendszerint azért bizonyulnak „zsidónak”, mert gazdájukról már előzőleg tudható volt származása. Itt is érvényes a különbségtétel: az efféle vonások megragadása némelyeknél primitív előítéletté, másoknál árnyalt és hiteles jellemrajzzá válhat. Én az ilyen jellemvonások iránti fokozott érdeklődést sokkal konkrétabb tulajdonságnak tartom, mint például a „spekulációra való hajlamot”.) Inkább azt mondanám: a zsidó tudatnak vannak jellegzetességei: ezek egy része a neveltetésből, más része a történelmi tapasztalatból fakad. Azt sem tagadom, hogy a származás valamelyest befolyással van a vérmérsékletre és a kedélyre. Ekkor valaki megkérdezheti: szóval mégiscsak vannak fajilag motivált különbségek zsidók és nem-zsidók között? Azt felelném: lehet, hogy vannak, de csak annak van joga beszélni róluk (s ez nem-zsidókra egy fokkal még inkább vonatkozik, mint zsidókra), aki szem előtt tartja a magyar-zsidó kérdéskör egészét, különösen pedig azt a tényt, hogy a magyar zsidóság tragédiájában a túlzott asszimilációnak is része volt. (Túlzáson egyébként nem az asszimiláció mértékét, hanem a módját, különösen kritikátlanságát értem.) Szeretném leszögezni: az egyéni zsidó tulajdonságok, ha egyáltalán vannak, nem játszanak számottevő szerepet a magyar-zsidó sorsközösség kérdéskörében, de még magában a zsidó tudat alakulásában sem; szerepe – zsidó kollektívum híján – egyedül a zsidó tudatnak mint valóságnak és adottságnak lehet. Nem helyes azonban szem elől tévesztenünk, hogy a zsidó tudat ma Magyarországon elsősorban hiány, önmaga lényegének, voltaképpeni tartalmának hiánya.

A zsidó származásról és annak tudatáról mindeddig úgy beszéltem, mintha ellentmondásaival együtt is valami kézzelfogható, állandó és teljes dolog volna, s főleg, mintha készen állna, mint valami köntös, amelyet csak fel kell ölteni, ha levetni nem lehet is. Ezt most pontosítani kell. Ha valaki a zsidó származást nem akarja puszta címkének tekinteni, amelyet az üldözés emléke és néhány homályos képzet vesz körül, ha valaki a származást reális értéknek akarja tekinteni, az rendkívül nehéz helyzetben van, illetve szokatlanul nagy feladat előtt áll. Ma, amikor a hagyomány nincs meg, és a zsidóság mint kollektívum nem létezik, a származásnak tartalmat kell adni, és a zsidó tudatot el kell sajátítani. Ez pedig nehéz feladat: nehezebb és tovább tart, mint mondjuk egy diploma megszerzése, sőt merem állítani, hogy a feltételek súlyossága miatt nehezebb, mint felelősségteljes és tisztánlátó magyarnak lenni (már csak azért is nehezebb, mert ez utóbbi egyik feltétele a zsidó tudat ilyen értelemben vett elsajátításának.)

Mivel jelen sorok írója nem tartozik azok közé, akik a zsidóság tudatát a szó mélyebb értelmében elsajátították, igen keveset tud erről mondani, s azt is meglehetősen bizonytalanul. Inkább csak jelezni szeretném: ebből a szemszögből sem látom megengedhetőnek zsidóság és magyarság szembeállítását. Az a magyar, aki jól ismeri az egyetemes zsidó kultúra évezredes értékeit (ilyenek, sajnos, kevesen vannak, egyébként pedig nem feltétlenül zsidó származásúak), nyilván egyszerre tudja közelről és távolról (vagyis tágasabb perspektívából) szemlélni a magyar kultúra értékeit, és nyilván különös érzékenységgel fordul a kultúrák összefonódása, az ilyen összefonódásból fakadó értékek felé. A zsidó hagyomány mindig is készen állt arra, hogy összefonódjék más kultúrákkal; talán elég, ha a későantik zsidó-görög vagy a középkori zsidó–mór–spanyol találkozás nagy pillanatára utalok. Azt a kérdést, hogy a magyar–zsidó találkozás mennyiben fogható hozzájuk, föl sem vetem; azt hiszem, hiú képzelgés volna. Célom csupán annyi volt, hogy leszögezzem: a zsidó tudat (akárcsak a magyarság tudata) mindenekelőtt színvonal kérdése.[4] Éppen ezért felületességnek, sőt önhittségnek tartom, hogy valaki, akinek fogalma sincs a zsidó kultúra legfontosabb értékeiről, nem ismeri a zsidóság vallásához való viszonyát, hozzávetőleges tudomása sincs a zsidóság történetéről és szokásairól, de még csak el sem tudja olvasni a zsidóság legfontosabb iratait (hogy a zsidó tudat mélyebb átélésének néhány szükséges, de korántsem elégséges feltételéről beszéljek): elbizakodottságnak és kérkedésnek tartom, ha egy ilyen ember minden fenntartás nélkül zsidónak nevezi magát, méghozzá a szó kirekesztő értelmében. A zsidó tudat elsajátítása itt és most nyilván igen kevesek számára járható út, és akkor is az lesz, ha számottevően megélénkül a vallási élet (amelynek volnának bizonyos feltételei − mindenekelőtt egyfajta megújulás –, de mint kívülálló ezt nem kívánom taglalni); ezért elképzelhető, hogy a zsidó származásúak nagy részében végképp elhalványul a zsidó tudat.

Kérdés azonban: levontam-e a zsidó tudat elhalványodásának minden erkölcsi konzekvenciáját?

Nem. A legfontosabb még hátravan.

Van egy nagyon fontos dolog, amiről eddig szándékosan nem beszéltem, vagy éppen csak utaltam rá, holott világos, hogy az utóbbi négy és fél évtizedben ez a magyar-zsidó sorsközösség legsúlyosabb kérdése, és a témával kapcsolatban először ez jut eszébe mindenkinek, így e sorok írójának is. Ez természetesen a magyar zsidóság 1944-es tragédiája (amelybe itt az egyszerűség kedvéért beleértődik annak közvetlen előzménye is, a fokozódó jogfosztottság és üldöztetés hat éve). A „tragédia” szót kissé eufemisztikusnak tartom, voltaképpen bűntettről van szó, amely része csupán egy addig példátlan világtörténelmi bűntettnek. A továbbiakban mégis tragédiának fogom nevezni azt, ami a magyar zsidósággal 1944-ben történt, mert a szót hasznavehetőnek és méltóságteljesnek érzem. A bűntett fogalmához a bűnösök képzete társul, én pedig nem a bűnösökről akarok beszélni, még csak nem is az áldozatokról, hanem a túlélőkről és a tanúkról, vagy még inkább ezek ivadékairól; jelezni szeretném azonban, hogy a „tragédia” szónak ezúttal nem tulajdonítok semmiféle magasztos vagy felemelő értelmet. Ami tragikussá tette a bűnt, az a magyar zsidók felkészületlensége s a magyar társadalom (nem teljesen jóhiszemű) tanácstalansága volt.

S most föltehetem egyik legfontosabb kérdésemet. Nem jelent-e a zsidóság tudatának elhalványodása vagy éppen szándékos kioltása árulást? Természetesen nem a meglévő zsidóság, e bizonytalan és diffúz entitás elárulására gondolok, hanem az áldozatok emlékének elárulására. Az, aki megtagadja zsidóságát, nem tagadja-e meg saját meggyilkolt véreit is? Nem kötelességük-e a túlélőknek és azok gyermekeinek, hogy életük által megőrizzék az áldozatok emlékét? Nem megbocsáthatatlan gyávaság-e, s több annál: nem bűnrészesség-e, nem a tömeggyilkosság hallgatólagos jóváhagyása-e, ha félmillió halott, sőt hatmillió halott árnyékában, köztük megalázott, megkínzott és meggyilkolt szüleink, nagyszüleink, egész rokonságunk, utolsó szálig kiirtott családjaink árnyékában azt mondom, hogy nem vagyok zsidó, hogy nem akarok zsidó lenni, hogy csak magyar akarok lenni?!

Vagy azt merészelem mondani, hogy vér szerint ugyan az áldozatokhoz tartozom (lévén olyan szülők gyermeke, akiknek a dolgok rendje és a józan emberi számítás szerint nem lett volna szabad életben maradniuk), de semmi más nem köt hozzájuk, ami egyúttal a magyarság egészéhez ne kötne?

Igen, ezt állítom; és vállalom ennek ódiumát. De nem magam miatt írom ezt, hanem azért, mert ezzel a kérdéssel minden ma élő magyar zsidónak szembe kell néznie. Nyilván másképp is lehet válaszolni. Egy azonban biztos: ha esetleg nem jön létre az a közmegegyezés, amely ennek az írásnak célja, ha a magyar-zsidó sorsközösség filoszemita fikció marad (most ugyanis az), ha a keservesen induló párbeszéd elakad, és átadja helyét a téveszmék zűrzavarának (amelyet a marxista ideológia most már nem tud elfedni vagy semlegesíteni) – nos, ebben a zűrzavarban a zsidók a legkeservesebb módon osztoznának nem-zsidókkal. Ez azonban a legkevésbé sem lenne közösség.

Nem kívánok a tragédia társadalmi-történelmi elemzésébe bocsátkozni; vannak tanulmányok (elsősorban Bibóéra és Szárazéra gondolok), amelyek ezt máig ható érvénnyel elvégezték. Mindössze két megjegyzést tartok szükségesnek. Az egyik: a magyar zsidóságot a tragédia minden tekintetben felkészületlenül érte (nem úgy, mint például a német zsidókat, akiknek nagy része időben elmenekült, s a többiek is számot vethettek lehetőségeikkel, évekkel a konkrét életveszély előtt felmérhették és fel is mérték, mi vár rájuk). Ez a felkészületlenség a túlélőknek nagyban megnehezítette a történtek pszichés feldolgozását, és nagyban hozzájárult, hogy közülük sokan a történtek feldolgozása helyett a marxista ideológia radikálisan más értékrendjét választották, még mielőtt az hivatalossá vált volna. Ezzel szorosan összefügg a másik megjegyzés: a tragédia által vágott sebek mindmáig nem gyógyultak be, s az eltelt évtizedek távlatából nem is remélhetjük, hogy az idő múlása vagy a feledés fogja őket begyógyítani. Ellenkezőleg: sokkal nehezebb lesz a tisztázás, ha akkor kerül rá sor, amikor már nem lesznek élő tanúk. De nem veszíti-e jelentőségét a kérdés az idő múlásával? Nem foglalkozunk-e vele máris túl sokat? Az alábbiakban erre próbálok válaszolni.

Írásomban szeretnék kitérni néhány, zsidókkal kapcsolatos általánosításra. Ismétlem: ezek nem antiszemita előítéletek, hanem olyasfajta, nem is mindig elmarasztalóan hangoztatott vélekedések, amelyekben, mint mondani szokás, „van igazság"'. Mégsem fogadhatók el igaznak, mert hamis általánosításon alapulnak, és primitív sémákban fejeződnek ki. Az egyik ilyen általánosítás: a zsidók állandóan felhánytorgatják sérelmeiket, nem tudnak fölöttük napirendre térni. A kijelentést nem cáfolni akarom (jellegénél fogva nem is lehet), hanem rá akarok mutatni a megfogalmazás mögött húzódó motívumokra. Megpróbálom felidézni, mi járhat annak a fejében, aki ilyesmit mond vagy gondol.

„Rettenetes dolog történt a zsidókkal, de ez a fasiszták műve volt, most más világ van. A bűnösöket felelősségre vonták, a faji megkülönböztetést törvény tiltja; ha van is antiszemitizmus, nem kap nyilvánosságot, és minden jóérzésű ember sajnálja azt, ami történt, és amin nem lehet változtatni, ezért legjobb volna megfeledkezni róla. Nem valószínű, hogy Magyarországon valaha is lesz még zsidóüldözés, a zsidók háborítatlanul élnek, teljes erkölcsi elégtételt kaptak: hát akkor mit akarnak még?”

Csupa olyan állítás, amiben van igazság, vagy éppen fenntartás nélkül elfogadható. Még lehetne árnyalni vagy bővíteni, de mint általánosítás akkor is hamis maradna, egy súlyos tévedés ugyanis van benne; ez pedig az elégtételre vonatkozik.

Nem akarom lebecsülni az utóbbi évtizedek adottságait, ha úgy tetszik, eredményeit és vívmányait. Döntő tény, hogy a faji egyenlőségnek alkotmányos garanciája van, s hogy az egyenlőség a zsidókat illetően gyakorlatilag is csorbítatlannak tekinthető (nem úgy, mint némely más, ugyancsak alkotmányosan garantált princípium), és a köztudat nagyobbik része annak is tekinti. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a zsidó származás itt és most általában nem jelent hátrányt vagy előnyt sem hivatalosan, sem a mindennapi életben (az utóbbit illetően kialakultak bizonyos íratlan szabályok, amelyeket zsidók és nem-zsidók egyaránt be szoktak tartani ha esetleg sztereotípiákban gondolkodnak is), s ennek sok pozitív következménye van: általában elmondható, hogy a tényleges egyenlőség tekintetében a magyar társadalom igen sokat haladt előre. (Igaz ugyan, hogy a zsidóság mint kollektívum megszűnt létezni, valamint az is igaz, hogy nem történt előrelépés ott, ahol az egyenlőség, sőt a normális együttélés távolról sem megoldott feladat, a cigánykérdésben.)

De bármilyen fontosak is ezek a vívmányok, nem jelentenek elégtételt. A magyar zsidóság nem kapott elégtételt a tragédiáért, nem is kaphatott és nem is kaphat soha, különösen nem a fönti értelemben, ugyanis – és engedtessék meg, hogy most az egyszer durvább legyek, mint azt írásom hangja megkívánná – elégtételt az adhatna, aki szappanból zsidót tud csinálni.

Elégtételről tehát egyelőre ne beszéljünk. Írásom végén, más szövegkörnyezetben vissza fogok térni rá. Most azonban ideje volna megmondani: valóban olyan fontos ez az egész kérdéskör?

Tegyük fel, hogy a zsidóság sebei a jövőben sem fognak behegedni, és a magyar zsidó tudat zavarai nem múlnak el. Hány embert érint mindez? Hányan szenvednek az üldöztetés emlékétől és attól, hogy nem, vagy csak nehezen tudnak megbirkózni származásukkal, valamint attól, hogy a magyar társadalom egészének viszonya a magyar zsidósághoz mindmáig alapjaiban nincs tisztázva? Lesznek, akik erre azt mondják: óvatos becslések szerint mintegy százötvenezer. De ha így áll a dolog, ez a magyar lakosságnak igen kis töredéke; mit számít egy ilyen kis töredék mindinkább magánügynek minősíthető, bonyolult neurózisa, amikor a magyar társadalmat annyiféle más neurózis gyötri? Mit számít, hogy e csekély töredék évtizedekkel ezelőtt vágott sebei nem akarnak begyógyulni? Elvégre másféle sebek is vannak, talán súlyosabbak is[5], mindenesetre magyar sebek, olyanok, amelyek a nemzet egészének okoznak fájdalmat, s amelyek szintén évtizedek óta nem gyógyulnak be. Miért foglalkozzunk a zsidók helyzetével, amikor számottevő társadalmi veszélynek nincsenek kitéve[6], és őket sem tekinti a közvélemény társadalmi veszély forrásának (joggal); elvégre vannak közvetlenül fenyegető, súlyos veszélyek is – legyen elég a romániai magyar kisebbség helyzetére vagy a cigánykérdés elfajulására utalni –; miért kell hát annyit foglalkozni éppen ezzel a kérdéssel?

Nem volna meggyőző, ha azt mondanám: a magyar-zsidó sorsközösség

nemcsak a zsidókat és (ezt hozzá kell tennem) nemcsak az értelmiséget érinti, a magyar-zsidó sorsközösségben mindenki érintve van, aki magyar, bármilyen is a származása; nem volna meggyőző, ha ezt mondanám, mert nem volna igazam. Lehet, hogy ennek így kellene lennie, lehet, hogy ez egyszer így is lesz, de most nincs így. Ezért inkább azt mondom: a kérdéskörnek igenis túl nagy szerepe van a köztudatban, ennél is nagyobb az egyéni tudatokban; e túltengés azonban éppen tisztázatlanságából ered, valamint abból, hogy évtizedekig nem esett róla szó a nyilvánosság előtt. Igenis csökkenteni kell a szerepét, ez azonban a körülötte uralkodó bizonytalanság megszüntetésével érhető el. Nem a hallgatás a célravezető, még csak nem is a puszta kibeszélés: konszenzusra van szükség, s ha ez megvalósul, félig kimondott gondolatok hosszú, kínos feszegetése helyett görcsös erőlködés nélkül föl lehet venni más, kimondott és végiggondolt gondolatok fonalát. S ha már e tisztázás nem lehet kölcsönös, mert nincsenek szembenálló felek, annál inkább közös legyen.

Most pedig itt az ideje, hogy föltegyek még egy fontos kérdést.

Elképzelhető-e, hogy volt valamilyen értelme az egyetemes és a magyar zsidóság tragédiájának? Lehetséges-e, hogy az utókorra – ránk, zsidókra és nem-zsidókra egyaránt – bármiféle pozitívum származzék ebből az irtózatos megsemmisülésből? Talán mondanom sem kell, hogy nem a történtek esetleges gyakorlati hasznát kívánom mérlegelni; ez, azonfelül, hogy legalábbis hullarablás volna, mellesleg őrültség is. Nem is a politikai következményekre gondolok; ezek egyébként sem szakíthatók ki a háború utáni általános politikai összefüggésekből. (A legfontosabb ilyen következmény Izrael állam megalakulása volt, amely mint következmény szorosan összefügg a tragédiával, mint eredmény a legcsekélyebb mértékben sem.) Úgy vélem, mégoly pozitív politikai következmények sem mérhetők össze az emberiség történetének egyik legnagyobb botrányával, amely magát az emberi létezés értelmét teszi kétségessé. Nemcsak politikai következmény (annál több) az a Nyugat-Európa szerte közmegegyezéssé vált demokratikus érzület, amelynek jótékony hatása leginkább talán az egykori Németország jogutódjában, az NSZK-ban szembeötlő, s amelyben jelentős szerepe van a zsidóság tragé­diája miatti megrázkódtatásnak és lelkifurdalásnak. Ez az érzület viszont egyik alapja az egységes, demokratikus Nyugat-Európa eszméjének és valóságának, ami a háború utáni fejlődés legnagyobb eredményei közé tartozik (hozzá mérhető jelentős és egyértelmű pozitívumot nemigen találni), és amit nem árt külön kiemelni (ha nem kapcsolható is közvetlenül a zsidóság tragédiájához): a háború utáni Németország – mind a kettő – baráti viszonyban van szomszédaival, kivéve talán az ország másik felét.

A mai német (vagyis: két német) társadalom zsidóellenességhez való viszonyára ki kell térnem, ha érintőlegesen is. Igaz, hogy a magyarországi antiszemitizmusnak megvoltak a maga magyar eredetű okai és hagyományai, sőt a faji elkülönítést sem lehet kizárólag a náciktól eredeztetni; annyi bizonyos: az adott politikai konstelláció és a közvetlen náci befolyás nélkül nem lehetett volna annyira erős és általános a magyarországi zsidóellenesség, amennyire volt, és főleg nem jutott volna el a náci típusú jogi szankciókig. Az elhurcolás nem tartozik ezek közé: nem rögzítette semmiféle rendelet, és nem is volt olyan, országgyűlés által elfogadott törvény, amelynek alapján ilyen rendelet kiadható lett volna (a német megszállás nélkül nem is kerülhetett volna rá sor); s bár a nemzet lelkiismerete nem mentheti fel magát azzal, hogy a bűntettért kizárólag a nácik és a magyar háborús bűnösök felelősek, magát a megsemmisítést mégiscsak a nácik hajtották végre[7]. Ezért saját számvetésünk miatt is tekintetbe kell vennünk, hogyan birkózott meg múltjával a német nép. Elvégre a magyar zsidóság tragédiája csupán része annak a világtörténelmi bűnnek[8], amely a német nép nevében történt, és olyan politikai rendszer követte el ezt a többszörös bűnt; amelyet a német nép többsége (igaz, e bűnök halmazáról nem tudva) történelmi és tömeglélektani okokból támogatott. Az, hogy a hitlerizmus katonailag vereséget szenvedett, nem kellett volna feltétlenül azt jelentse, hogy egyúttal elveszítette politikai és ideológiai bázisát is. (Hogy a katonai összeomlás ténylegesen miért volt teljes ideológiai összeomlás is, arra nem térek ki.) A hitlerizmus eszmei felszámolását az ország „nácitlanítása” sem oldotta volna meg (ennek hatása összevethető a magyar igazoló bizottságokéval). Még kevésbé volt erre alkalmas a szövetségesek némely intézkedése és döntése, mindenekelőtt a kitelepítések. Várható lett volna tehát, hogy a német nép még nehezebben és még hiányosabban vet számot múltjával, mint a többi, terhelt közelmúltú nép, köztük a magyar. Mégsem így történt. Mindkét Németország társadalma radikálisan, egyszer s mindenkorra leszámolt a hitleri korszak örökségével, és ez a leszámolás az egyéni tudatokban történt. (Kétségtelen, hogy az NDK-ban ezt a folyamatot valamelyest elfedte az ellentmondást nem tűrő monolit ideológia; de nem vitatható, hogy ott is végbement, nem kis részben a hivatalos ideológiától függetlenül.)

Németországban a társadalmi méretű megtisztulást nem a hivatalos nácitlanítás váltotta ki, még csak nem is a demokratikus intézmények visszaállítása vagy a gyors újjáépítés (bár ezek feltételei voltak); e folyamat a háborús bűnösök felelősségre vonásával, a bűnök által kiváltott megrendüléssel, döbbenettel és lelkifurdalással kezdődött, ezt követte az egyéni múlttal való többé-kevésbé őszinte szembenézés, majd a háború utáni nemzedékek annál kíméletlenebb számonkérése, és a hitlerizmus eszmei maradványainak szigorú leleplezése valamint felszámolása.

Azt jelenti mindez, hogy az NSZK társadalmának e téren nincs többé tennivalója? Dehogy nincs. A megtisztulás éppenséggel folyamat, amely nem ér véget egyik pillanatról a másikra. Mindenesetre az elmúlt negyven év alatt nagyjából végbement. Talán azt gondolom, hogy az NSZK-ban nincs antiszemitizmus, nem történnek kísérletek a nácizmus visszacsempészésére, nem hangzik el bizonyos helyeken az „Auschwitz-hazugság” szlogenje? Dehogynem. Csakhogy az NSZK társadalmának egészére nem ez jellemző. S nemcsak hogy nem ez jellemző, hanem az ilyen megnyilvánulások tudatos és rendkívül éles elutasítása jellemző a társadalom egésze (vagyis nemcsak a köztudatot igen erősen befolyásoló baloldal) részéről. S az NSZK-ban mindez nem egy monolitikus ideológia dogmatikus antifasizmusának[9] árnyékában történt.

A német társadalom megtisztulását minden ellentmondásával együtt sem lehet eléggé nagyra becsülni. Ebben a megtisztulásban jelentős része volt a zsidóság tragédiájának, és ilyesfajta megtisztulásra gondolt e sorok írója, amikor az elmulasztott magyar katarzisról beszélt.

Most azonban nem erre gondolok.

Nagy dolog a német (vagy másmilyen nemzeti) felelősségtudat megerősödése, ám esztelenség, sőt bűn volna azt állítani, hogy a többmilliós tömeggyilkosságnak, egy széthullóban levő nép tényleges megsemmisítésének ez volt az értelme, vagy akár dicséretes fejleménye. Bizonyára vannak, akik magát a kérdést is felháborítónak tartják, én azonban ismét megkérdezem: volt-e valamilyen értelme a zsidóság tragédiájának?

Nem vagyok arra hivatott, hogy állítsam vagy tagadjam; a kérdést azonban föl kell tennem.

Természetesen nem a fönti, viszonylag korlátozott érvényű következményekre gondolok. Úgy vélem, a zsidóság tragédiája jelentősebb a bűntett jogi, erkölcsi vagy akár történelmi súlyánál. Egyrészt mint botrányos végpont, másrészt mint precedens közvetlenül teszi kérdésessé az egész emberi létezés értelmét, amely addig is súlyos belső ellentmondásokat hordozott. A tragédia – más, hasonló súlyú precedensekkel együtt – kézzelfogható közelségbe hozta az apokalipszist; ám ez olyan apokalipszis, amelyből a megváltás leghalványabb reménye is hiányzik.

Századunk két összetartozó jelképeként együtt szokás emlegetni Auschwitzot és Hirosimát. Azt hiszem, fölösleges azon töprengeni, melyik pusztítással mért az emberiség nagyobb csapást önmagára, s melyik jelent nagyobb reális veszélyt. Látok azonban egy fontos különbséget. Napjainkban úgy látszik, hogy a tömegpusztító fegyverek közvetlenül fenyegetik az emberi lét vegetatív alapjait; viszont az előzmények ismeretében igenis elgondolható egy olyan világ, amelyben az emberiség egyik része arra van berendezkedve, hogy a másik (esetleg nagyobbik) rész megsemmisítő-táborokban tűnik el. Akár sikerül az emberiségnek megszabadulnia modern fegyvereitől, akár nem, számítani lehet rá, hogy csak egyszer lesz módja bevetni őket; ezért ez nagyrészt gyakorlati (már-már szervezési) kérdés; a fegyverkezés, mint a legutóbbi év eseményei mutatják, a józan gyakorlati ész által valamelyest esetleg irányítható folyamat, s mint ilyen, nem tekinthető erkölcsi problémának. Nem lehet ugyanezt elmondani az Auschwitz által jelképezett, ma még beláthatatlan veszélyről.

Felvetődik a kérdés, mégpedig ebben a rendkívül közönséges formában: melyik a kisebbik rossz? Hirosima vagy Auschwitz?

Melyik a kisebbik rossz? Az-e, hogy az emberi lét egyik világpillanatról a másikra hirtelen kialszik, vagy az-e, hogy kiderül: az emberi létezés a maga vegetatív folytonosságában azonos a kárhozattal, vagyis potenciálisan mindig is azonos volt vele? Másképpen szólva: ha nem következik be az emberi életfeltételek rohamos pusztulása, az emberi értékek rohamos pusztulása biztosan bekövetkezik; nincs kizárva, hogy a kétféle pusztulás egymás okozója lesz, annak azonban, hogy az elkövetkező nemzedékek mind a kettőt el tudják kerülni, nem látom lehetőségét.

Nem állítom, hogy ilyen lehetőség nincs, azt mondtam, hogy nem látom. Talán vannak vagy lesznek mások, akik meglátják. És ez az, ami elvezet a lehetséges válaszhoz.

Most hát harmadszor is felteszem kérdésemet: volt-e valamilyen értelme a zsidóság tragédiájának? Most már annyit el lehet mondani: ha volt értelme, hát az, hogy az emberiség rövid időn belül választani és válaszolni kényszerül – van-e értelme az emberi létezés egészének; vagy merő tévedés volt, hogy az értelem (talán az egész világegyetemben egyszer, itt és most) megjelent az anyagban? Konkrétabban: helyreállítható-e valamiképpen (többek között a tragédia tanulsága révén) a világ megbomlott rendje? Ennek a bomlásnak a tragédia egyik végpontja-e, vagy inkább egyik precedense, amelyet újabb, még súlyosabb gaztettek fognak követni, az emberi értékek ma még mindig elképzelhetetlen züllésétől kísérve?

Nem tudom, lesznek-e még valaha is haláltáborok a földön, s ha igen, hány embert visznek oda és milyen kategóriák alapján. Egy azonban bizonyos: ha lesznek haláltáborok, nem lesznek többé példátlanok. Soha többé nem lesznek olyan emberi nemzedékek, amelyeket a szervezett népírtás meglepetésként ér. Nincs többé olyan egységes értékrend (mint amilyennek em­léke még eleven volt a század közepén), amely megrendül, ha szembesítik a létezés botrányával (vagy akár egy kirívó kollektív jogtalansággal). Semmi nem garantálja, hogy az utánunk következő korszak nem fogja az Auschwitz-mértékű bűntetteket s főleg az emberi érzés velük járó pusztulását maguktól értetődőknek tekinteni.

Most azonban olyan kérdést kell érintenem, amelyben teljesen járatlan vagyok, ugyanakkor világosan látom, hogy idáig nyúlik a tragédiának legalább egyik gyökere. Szándékosan nem beszéltem eddig a zsidóságnak a valláshoz való viszonyáról, a származás ugyanis (amely a magyar-zsidó sorsközösség kérdésének legfontosabb kategóriája) nem vallási probléma. De már ebben a tekintetben is probléma a vallás elhagyása, amelynek persze megvannak a jól nyomon követhető társadalmi okai a múlt század óta, legfontosabb nyilván a teljes asszimiláció belső erőltetése volt. Ám a vallás elhagyása (ellentétben annak alkalmazkodásával és 1895-ös magyarországi recepciójával) furcsa módon inkább gátolta, mintsem könnyítette a teljes tudati asszimilációt: a zsidó tudat elveszítette legfőbb tartalmát, bizonytalanná és a diszkriminációval szemben kiszolgáltatottá vált. Gyakran hallani, hogy a tragédia súlyos csapást mért a vallási életre, s hogy Auschwitz után nyilvánvalóvá lett Isten nemlétezése, hiszen ha létezne, nem engedhetné, hogy ilyesfajta, valóban égbekiáltó bűnök történjenek. Én azonban úgy gondolom: ha van valami, ami azt látszik tanúsítani, hogy Isten létezik és kezében tartja a világ sorsát, a tragédia éppen az. Isten, sors, kézben tartani: ezek persze megint csak fogalmak, s könnyen lehet, hogy ezek is üres héjakként peregnek ajkainkról. Bárhogy van is, gondolatmenetemhez hozzátartozik az a nézőpont, amelyből a világon uralkodó kényszerűség személytelennek látszik ugyan, mégis vála­szolni képes az emberi létezés által feltett kérdésekre.

Elképzelhető, hogy ami a zsidókkal (és közvetve az egész emberiséggel) történt, Isten büntetése volt. Ha csak egy pillanatig is elgondoljuk és elhisszük, hogy a zsidóság Isten kiválasztott népe volt, s hogy szövetség állt fenn Isten és a zsidó nép között (amely szövetség sohasem vált érvénytelenné), akkor − legalábbis erre az egy pillanatra − világossá válik, hogy a szövetséghez nem Isten, hanem az ember vált hűtlenné.

 

 

Kénytelen vagyok egy személyes megjegyzéssel folytatni. Nem hiszek Istenben. Nem hiszek benne, bár ateista sem vagyok, legalábbis a szó materialista-felvilágosító értelmében nem vagyok az. Tudatában vagyok a teremtményiségnek, ám a teremtményiség, úgy látszik, híjával van a teremtő kegyelmének, sőt híjával van a teremtőnek is. A világ folyamatait és jelenségeit (s az általuk fölvetett problémákat) elvileg hiánytalanul le tudják írni a kultúrkörünk által kifejlesztett diszciplínák (a zsidóság sorsát mindenekelőtt a történetírás és a társadalomtudomány), ám a dolgok lényegére mégiscsak Isten léte vagy hiánya felől lehet rákérdezni; s legalábbis van értelme annak, hogy az isteni kényszerűség összefüggéseiben próbáljuk nézni a dolgokat, függetlenül attól, hogy hiszünk-e Istenben vagy sem.

Ezt, úgy vélem, feltétlenül figyelembe kell venni ahhoz, hogy az emberiségnek akár a legkisebb esélye legyen megbirkózni azokkal a minőségileg új erkölcsi problémákkal, amelyek sokaságával rövidesen szembe fog kerülni, s amelyekre pillanatnyilag a legcsekélyebb mértékben sincs felkészülve. Hogy csak egy egészen kézenfekvő példát mondjak (noha tucatnyi másikat mondhatnék): nem tekinthető-e világméretű bűnnek s egyben büntetésnek is az a mértéktelenség, amelyet mindmáig a civilizáció haladásának szokás nevezni, s amely a földet rövidesen túlzsúfolt mentőcsónakká változtatja (miközben rövid távú előnyei ma már az emberi élet alapfeltételei közé tartoznak); s nem lesz-e a planétányi túlzsúfolt mentőcsónak óhatatlanul újabb világméretű bűnök és büntetések okozója?! S nem tartozik vajon e bűnök és büntetések közé az emberi értelem tehetetlensége is, amely elfogadható perspektíva híján mindmáig nem tudott okosabbat kitalálni, mint az áthagyományozott értékek megőrzését (holott napról napra szembesülünk vele, hogy az áthagyományozott értékek minden tekintetben pusztulásra vannak ítélve, vagy legalábbis, hogy megőrizni nem lehet őket)?!

Ezért látom értelmét annak, hogy hitetlen létemre fölvessem: hátha a pusztulásban is az mutatkozott meg (talán utoljára), hogy a zsidóság Isten kiválasztott népe volt. Isten mindig is különösen szerette és különös szigorral büntette népét, s talán nem blaszfémia mondani, hogy népével együtt indította meg a világtörténelmet. Isten büntetése mindig is rettenetes volt, és igazságtalan volt, legalábbis a szó földi értelmében, vagyis az isteni igazsághoz tartozott, hogy bűnösök és ártatlanok együtt bűnhődjenek; s hogy a büntetés végrehajtói a legbűnösebbek, mert ember létükre puszta eszköz lett belőlük, ez is mindig része volt a büntetésnek.

Ha mindezt – akár feltételesen is – igaznak tartjuk, és elfogadjuk, hogy a szövetség nem vált érvénytelenné; akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a zsidóság évszázadokkal ezelőtti szétszóratása (és mindaz, ami velejárt) beletartozik a büntetések sorába, és minden addigi büntetésnél súlyosabb volt; és büntetés volt az is, ami négy és fél évtizeddel ezelőtt történt, a szétszóratásnál is jóval súlyosabb. Kérdés, hogy ezzel véget ért-e a zsidóságra mért büntetések sora. Nem mintha ezzel helyreállt volna az Isten és a nép közötti viszony, vagy egyáltalán bármi rendbejött volna a világban, ellenkezőleg: az a kérdés, van-e még nép, amelyen számon lehet kérni a szövetséget, és amelyre Isten új meg új büntetést mérhet, ha jónak látja s ha egyáltalán létezik?

Bűnről és büntetésről úgy beszélek, mintha kézzelfogható dolgok volnának; bizonyos értelemben azok is, mégis vakmerőség így beszélni róluk. Kijelentéseim ezért leginkább kérdéseknek tekinthetők; kérdés az is, ami most következik. Ha minden világtörténelmi bűn önmagában véve büntetés, nem igaz-e legalább ennyire a fordítottja, vagyis hogy egy-egy ilyen büntetés jellegénél fogva új bűnök okozója lesz?