ÖTÖDIK FEJEZET

MORÁLIS DILEMMÁK

5.1 SOPHIE VÁLASZT

A mindennapi életben magától értetődő természetességgel beszélünk arról, hogy valaki morális dilemma elé került. De amikor meg kellene mondanunk, mit értünk ezen, gondban vagyunk. És nem csupán köznapi fogalmi eszközeink hiányosságai miatt. Az átlagembernél jóval kifinomultabb elemzési apparátussal dolgozó morálfilozófusok sem értenek egyet abban, hogyan kell értelmezni a vitatott jelenséget. Sőt abban sem értenek egyet, hogy a jelenség valóságos-e. Sokan úgy gondolják, hogy a filozófiai elemzés eredményeképpen a morális dilemmák nem érthetővé válnak, hanem eltűnnek. Vannak morális dilemmának látszó helyzetek, valódi morális dilemmák azonban nincsenek.

 

Ezért célszerű lesz azzal kezdenünk, hogy leírjuk a helyzeteket, melyeket a cselekvő morális dilemmaként él át, vagy a megfigyelő morális dilemmaként érzékel. Ha ily módon kezünkben lesz a morális dilemmák fenomenológiája, akkor rátérhetünk a filozófiai értelmezésre, melynek az a dolga, hogy megmagyarázza vagy eloszlassa az etikai gyakorlatban gyökerező vélekedéseinket.

 

A feladat megkívánja, hogy a politikai morál szintjéről visszahátráljunk az általános etika magasabb szintjére. Ez a fejezet - s még a következőnek az első fele is - zárójelbe teszi a politika sajátos körülményeit. Olyan helyzetekben fogjuk elemezni a morális dilemmák és a piszkos kezek problémáját, melyek nem sajátosképpen politikaiak. A politikához majd csak akkor térünk vissza, amikor az elemzés teljessé vált.

 

A jelen szakaszt a morális dilemmák fenomenológiájának szentelem. Nem minden dilemma morális dilemma is egyben. Vannak esetek, amikor a döntéshozónak két (vagy több) egyaránt nem morális érdek közt kell választania. Máskor egy morális érdek kerül összeütközésbe nem morális érdekekkel. Végül összetűzés keletkezhet két (vagy több) morális megfontolás között. Noha a morális és nem morális érdekek konfliktusa is valódi döntési nehézséget okozhat, és ennek a nehézségnek is lehet etikai vetülete,[1] morális dilemmáról csak két (vagy több) erkölcsi megfontolás konfliktusa esetén szokás beszélni.

 

Mivel a dilemmák másik két típusával itt nem foglalkozom, ezért megtehetem, hogy a továbbiakban gyakran „dilemmát” mondjak „morális dilemma” helyett. (A következő fejezetben, amikor bevezetem a piszkos kezek dilemmájának fogalmát, módosítani fogok a szóhasználaton, de ezzel egyelőre nem kell törődnünk.)

 

Vizsgálódásaink során egy stilizált esetet fogunk körüljárni. A példát William Styron Sophie választ című regényéből vette át a morálfilozófiai irodalom.

 

Sophie választ. Sophie-t két gyerekével Auschwitzba deportálják. Az érkezőket egy SS-egyenruhás orvos osztja kétfelé: bal oldalra állítja azokat, akiknek az útja egyenest a gázkamrába vezet, jobb oldalra azokat, akiket munkára foghatónak ítél. A gyerekek kivétel nélkül a bal oldali csoportba kerülnek. Amikor sorra kerül, Sophie kapkodva azt mondja: „Nem vagyunk zsidók. Buzgó katolikus vagyok.” „Akkor választhatsz. Ha megmondod, melyik gyerek menjen a többivel, a másikat megtarthatod.” Az ajánlat elviselhetetlen; „Ne kívánja, hogy én válasszak”, feleli Sophie. „Rendben, megy mindkettő a többivel.” Erre Sophie hirtelen mozdulattal ellöki magától a kislányát, és felkiált: „Őt vigye!"[2]

 

A jelenet villámsebesen zajlik le. A választás körülményeinek felmérésére, fontolgatásra nincs idő. De nem ez a lényeg. Ha Sophie napokon, heteken át folytathatná a döntés előtti mérlegelést, akkor is bizonytalan esélyek közt kellene választania. Nem tudhatja meg előre, hogy döntésére mi lesz a válasz. Ha ellöki magától a kislányt, a fiút talán valóban vele hagyják - de az is lehet, hogy a testvére után küldik. Ha ragaszkodik hozzá, hogy mindkét gyerekét maga mellett tartsa, az orvos valószínűleg beváltja a fenyegetését, de esetleg mégsem. Ki tudja, az utolsó pillanatban nem változtat-e puszta szeszélyből az akaratán.

 

A választást azonban nemcsak kimenetelének bizonytalansága teszi gyötrelmessé. Szörnyű maradna akkor is, ha a következményeket biztosan előre lehetne látni. Tegyük fel, Sophie minden kétséget kizáróan tudja, hogy a helyzetnek két és csakis két kimenetele lehet. Vagy elutasítja az ajánlatot, és akkor mindkét gyerek egyenesen megy a gázkamrába. Vagy ő maga küldi az egyik gyereket a halálba menők közé, s akkor a másik vele marad.

 

Mielőtt az orvos megtenné az ajánlatát, egyik gyereknek sincs semmi esélye arra, hogy megéri a másnapot. Ha Sophie elfogadja az ajánlatot, akkor átmenetileg mindkét gyerek fele-fele esélyt kap az életben maradásra. Miután Sophie döntött, az egyik gyerek esélye tovább nő a bizonyosságig, a másiké nullára zuhan vissza.

 

Az a gyerek, akit az anyja elküld a többiekkel, nem csupán meghal: eltaszított gyerekként hal meg. Élete legnehezebb órájában az anyja megvonja tőle szeretetét és támogatását. (A regényben fizikailag is megjelenik az eltaszítás gesztusa. „- Mama! - hallotta Eva metsző sikítását, amint ellökte magától, s a kislány esetlenül feltápászkodott a betonról.” Sophie azonban azzal is eltaszította volna a gyermekét, ha egyszerűen csak rámutat: „Őt vigye!”)

 

Ez súlyos rossz; nem volna szabad megtörténnie. De még rosszabb volna, ha két gyerek halna meg egy helyett. Sophie jól tudja ezt. Ezért talán még az is megfordul a fejében, hogy mivel az ajánlatot elutasítani rosszabb, mint elfogadni, de elfogadni sem lehet, ezért egyetlen erkölcsileg vállalható választása van: szóra se érdemesíteni az SS-orvos ajánlatát, erősen megfogni a gyerekek kezét, és velük együtt elindulni a halálraítéltek felé. Választása rossz, megfosztja az egyik gyereket az életben maradás esélyétől, de vétkét le is vezekli azzal, hogy önként osztozik a gyerekek halálában.

 

Senki nem róhatná föl Sophie-nak, ha ezt választaná, de ő maga tudná, hogy hibázott. Nem is ezt választja. De amit választ, jó lélekkel az sem vállalható.

 

Az egyik gyereknek mindenképpen meg kell halnia, és az, hogy halála előtt az anyja kényszerűségből elárulja, nem írja felül a másik gyerek életének megmenekülését. Ha Sophie elfogadja az orvos ajánlatát, akkor két rossz közül a kisebbiket választja.

 

Ám ha ilyen egyértelmű a mérleg, miért viaskodik a döntéssel? Miért ingadozik az ajánlat elutasítása és elfogadása között?

 

Eddig csak a választás következményeit tettük mérlegre. A következmények egybevetése közömbös aziránt, hogy ki és mi módon idézi elő őket. Sophie és gyerekei Auschwitz kapujában állnak, az SS-orvos előtt. Fél perc múlva Sophie az egyik irányba indul tovább, és vagy mindkét gyerek a másik irányba megy, vagy egyikük vele marad. Bármi legyen az oka, hogy végül is csak az egyik gyerek megy el a többiekkel, ez az eredmény a másik gyerek elárultatásával együtt is jobb, mint ha mindkettőt elszakítanák az anyjától. Ha Sophie a történet külső szemlélője volna, és megkérdeznék tőle, hogy melyik végkifejlet volna kevésbé rossz, ő is azt mondaná: a második. Örülne, hogy valaki - akárki - olyat tett, ami legalább az egyik gyereknek esélyt adott a túlélésre.

 

Azonban nem akárki cselekedett, hanem ő maga. Ő döntötte el, hogy melyik gyerek haljon meg. Ez a gyerek a lánya. Azzal, hogy kijelölte a halálra, nemcsak az életben maradás esélyétől fosztotta meg, hanem az anyjától is. A kislány nem egyszerűen meghal: eltaszított gyerekként hal meg, és ezt ő tette.

 

Nem Sophie-n múlik, hogy így alakul. Választási lehetőségeit az SS-orvos manipulálja. Ő állítja az asszony elé az iszonyú alternatívát, hogy vagy a halálba küldi egyik gyerekét, vagy mindkettőt hagyja meghalni. Az orvos perverz célja éppen az, hogy a zsidó anya árulja el az egyik gyerekét. Ki akarja élvezni, hogy a gyűlölt és megvetett faj egyedei fölötti hatalma nem pusztán külső hatalom. Bármit megtehet velük, és ami még ennél is nagyobb gyönyörűség, bárminek a megcselekvésére rá tudja venni őket. Ahhoz, hogy Sophie visszakapja legalább az egyik gyerekét, neki magának kell elárulnia a másikat. S az árulásnak része, hogy ő maga választ. Muszáj választania, különben mindkét gyerek meghal — de a választás az övé. Sophie-nak tehát nemcsak a következményeket kell értékelnie, hanem magát a választást is, méghozzá nem egy harmadik személy választását, hanem a sajátját. Nézzük hát, hogy Sophie - a cselekvő - személyes perspektívájából mi szól az ajánlat elfogadása vagy elutasítása mellett.

 

Anya nem hagyhatja sorsára gyermekét. Ha két gyerek közül legalább az egyiket megmentheti - anélkül, hogy ő okozná a másik gyerek halálát -, akkor meg kell mentenie azt az egyet. Ez az, amit anyaként választania kell.

 

De az is igaz, hogy anya nem vonhatja meg szeretetét és szülői oltalmát a gyerekétől. Nem mondhatja ki a gyereke halálos ítéletét. Nem szabad elárulnia a gyermekét. Sophie számára az ajánlat elutasítása az, amit anyaként választania kell.

 

Önmagában mindkét parancs teljesíthető. Meg lehet menteni a fiú életét. Meg lehet kímélni a lányt az eltaszíttatás borzalmától. Csakhogy az SS-orvos olyan választás elé állítja az asszonyt, melyben a két előírásnak együtt nem tehet eleget. Csak úgy mentheti ki az egyik gyereket a közvetlen életveszélyből, ha a másikat elárulja. Csak úgy kerülheti el az árulást, ha mindkét gyerek életének megmentéséről lemond.

 

Mindkét gyerek az ő gyereke. Mindkét gyerekkel szemben ugyanaz a felelősség nehezedik rá. Egyikük életéről sem szabad lemondania. Egyiküket sem szabad elárulnia. Kötelességei szimmetrikusak, és kölcsönösen kizárja egyik a másik teljesítését.

 

Nem önhibájából került e rettenetes választás elé. De bármit válasszon, marcangolni fogja a lelkifurdalás. Nem szabadulhat a nyugtalanító érzéstől, hogy olyat cselekedett, amit jóvá kellene tenni, de nem lehet. Ez az érzés egész életét végig fogja kísérni.

 

Sorsának együtt érző szemlélője nem mondhatja neki, hogy az önmarcangolás oktalan. Rossz embernek és pocsék anyának tartanánk Sophie-t, ha a történteket rezignált nyugalommal zárná le magában: „Elvesztettem az egyik gyerekemet, de legalább a másik megmaradt; azt tettem, amit tennem kellett.” Pedig azt gondoljuk, hogy az adott körülmények közt valóban nem tehetett jobbat. Nincs okunk rá, hogy gyötrődését elégtétellel vegyük tudomásul.

 

Rendes körülmények közt a cselekvőnek és a külső szemlélőnek ugyanúgy kell értékelnie a döntést: ha a megfigyelő úgy látja, hogy a másik ember valami jóvátehetetlent követett el, akkor úgy kell gondolnia, hogy az illető megérdemli az utólagos erkölcsi gyötrelmeket. És megfordítva, ha úgy látja, hogy az erkölcsi gyötrődés indokolt, akkor úgy kell gondolnia, hogy a tett elítélendő. Sophie esetében másképp van. Meghasonlását indokoltnak tartjuk ugyan, ám ugyanakkor iszonyúan méltánytalannak is. Nem elég, hogy el kellett veszítenie a gyermekét, még az önbecsülésétől is megfosztották. Akkor reagálunk jól a történetre, ha Sophie erkölcsi katasztrófáját nem megelégedéssel nyugtázzuk, hanem osztozunk az asszony fájdalmában: „félelem és szánalom” a helyes válasz, nem megvetés.

 

Sophie választása mélységesen nyugtalanító. Bármit válasszon, erkölcsi számláját valami helyrehozhatatlan rossz fogja terhelni. Ő legalábbis így érzi, s mi nem mondhatjuk neki, hogy nem kellene így éreznie. Nevezzük morális dilemmának az ilyen döntési helyzeteket.

 

Előfordulhatott volna, hogy Sophie a saját hibájából kerül morális csapda-helyzetbe.

 

Sophie választ - 2. A lágerbe érkezőket rabok fogadják a peronon. Az egyik odasúgja Sophie-nak: „A kapuban két SS-orvos áll. A bal oldali elveszi az ékszereidet, de veled hagyja a gyerekeket. A jobb oldalinak nem kellenek az ékszerek, de választás elé állít. Vagy mindkét gyereket gázkamrába küldi, vagy megmondod, hogy melyik gyerek haljon meg, és akkor a másikat veled hagyja." Sophie jobb felé indul, és ezután kezdődik el az eredeti verzióban leírt történet.

 

Ebben a változatban minden másképp történt volna, ha Sophie fontosabbnak tartja a gyerekeit az ékszereinél. Rajta állt, hogy elkerüli-e az erkölcsi katasztrófát. A végkifejlet borzalmas, de az erkölcsről való gondolkodásunkat nem zavarja meg. Sophie-t felelősnek tartjuk azért, hogy az egyik gyerekét föl kell áldoznia. Természetesen nem ő felel a helyzetért, melyben rosszul választ. A náci hatalmi gépezetet és aljas kiszolgálóit okoljuk Auschwitzért, nem az áldozatokat. Ha a Harmadik Birodalom nem állítja föl megsemmisítőtáborait, Sophie soha nem került volna abba a helyzetbe, melyben – történetének e második változata szerint – rosszul választott. De mégis rosszul választott, és így okkal marasztaljuk el amiatt, hogy csak az egyik gyerek eltaszítása árán mentheti meg a másikat.

 

Az eredeti verzió éppen azért nyugtalanító, mert Sophie itt semmit sem tehetett volna a dilemma elkerüléséért. De ha már a balsors a dilemma elé állította, nem volt olyan választása, mely ne kívánta volna tőle, hogy valami jóvátehetetlent kövessen el. Ebben a fejezetben az ilyen – kikerülhetetlen – morális dilemmák elemzésével foglalkozunk.

 

Foglaljuk össze, hogy mi az, amit értelmeznünk és magyaráznunk kell.

 

1. Bármit válasszon a cselekvő, mindenképpen valami jóvátehetetlent kényszerül tenni.

2. Ahhoz, hogy csak jóvátehetetlen lépések közt választhasson, nem okvetlenül kell neki magának valami jóvátehetetlent elkövetnie.

3. Utóbb nem kerülheti el az erkölcsi önmeghasonlást.

4. Tettét mégsem ítéljük el, meghasonlását nem elégtétellel, hanem „féle­lemmel és szánalommal” fogadjuk.

 

És most lássuk a kínálkozó interpretációkat.

 

Az egyiket tragikusnak nevezném. Alapeszméjét a fiatal Lukács György fogalmazta meg először, még 1919 elején: „[V]annak helyzetek - tragikus helyzetek -, amelyekben lehetetlen úgy cselekedni, hogy bűnt ne kövessünk el".[3] Évtizedekkel később Bernard Williams írt le egy nagyon hasonló mondatot: „Egy másik, drasztikusabb esetben, melyet talán »tragikusnak« nevezhetünk, a cselekvő igazoltan gondolhatja, hogy bármit tegyen, vétkes dolgot fog elkövetni".[4] Aztán Ruth Barcan Marcus: „Elkárhozol, ha megteszed, és elkárhozol, ha nem teszed meg."[5]

 

Mielőtt a tragikus olvasatra rátértem volna, nem használtam a „bűn” vagy „vétség” fogalmát a morális dilemmában választható cselekedetek jellemzésére. Arról beszéltem, hogy bármit válasszon a cselekvő, mindenképpen valami jóvátehetetlent kénytelen elkövetni. Ami jóvátehetetlen, azt jóvá kellene tenni, tehát rossz. De - mint később látni fogjuk - nem okvetlenül olyasvalami, amiben a cselekvő vétkes is volna. Morálisan igazolt választásunknak is lehetnek következményei, melyeket helyre kellene hoznunk, miközben lehetetlen meghatározni azt a teljesítményt, amellyel helyrehoznánk ezeket. A morális dilemmák tragikus olvasata azon alapszik, hogy a helyrehozhatatlant egyszersmind a cselekvőnek felróható bűnként írja le. Ezért a tragikus olvasat maga után vonja, hogy az ember teljesen ártatlanul keveredhet olyan döntési helyzetbe, melyből nem lehet ártatlanul kijönnie.[6]

 

De miért kárhozik el a morális dilemma elé került ember, bármit válasszon is? A tragikus olvasat szerint azért, mert a dilemma két (vagy több) olyan cselekedet között kényszeríti választásra, melyek mindegyikét végre kellene hajtania, miközben csak egyet hajthat végre. Bármelyiket hajtja végre, azzal, hogy a másikat elmulasztja végrehajtani, erkölcsi parancsot sért meg.

 

A tragikus olvasat megfogalmazói olykor arról beszélnek, hogy a morális dilemmában választó hős feláldozza erkölcsi tisztaságát,[7] vagy „bepiszkítja a kezét”. Ennek a fordulatnak a legkézenfekvőbb értelmezése úgy szól, hogy az erkölcsi tisztaság a bűn elkerülését jelenti — a cselekvő nem tesz olyat, amit a morál vétkesnek ítélne -, a kezek bepiszkítása pedig a bűn vállalásával volna azonos. Ha csakugyan így kell értenünk, akkor az elgondolás gyökerénél inkonzisztencia lappang, hisz nem lehet egyszerre igaz, hogy a hős csak bűn és bűn között választhat, illetve hogy a bűn elkerülése és megcselekvése között választ. Ezért az „erkölcsi tisztaság” - „piszkos kezek” metaforákat vagy el kell vetnünk, vagy túl kell lépnünk kézenfekvő értelmezésükön. Ebben a tanulmányban az utóbbira teszek majd javaslatot. A „piszkos kezek” problémája valódi etikai probléma. Az a kérdés, hogy kerülhetünk-e olyan helyzetbe, amikor erkölcsi tisztaságunk megőrzése vagy feláldozása közt kell választanunk, megkülönböztethető attól a kérdéstől, hogy kerülhetünk-e olyan helyzetbe, amikor a helyzet két bűn közötti választást kényszerít ránk. Az utóbbi kérdésre nemmel fogunk válaszolni, az előbbire igennel.

 

Egyelőre azonban még nem tartunk itt. A jelen fejezet végéig az „erkölcsi tisztaság” - „piszkos kezek” szembeállítást zárójelbe teszem, és majd csak a következő fejezetben térek vissza hozzá, amikor már többet fogunk tudni a morális dilemmákról.

 

A tragikus olvasatot korántsem mindenki fogadja el. A morálfilozófusok többsége úgy gondolja, hogy semmilyen kívülről ránk kényszerített választás nem állhat két bűn közötti választásban. Ugyanaz a tett nem lehet mindent egybevetve egyszerre kötelező és tilos. Ha az egymást kizáró cselekedetek közül az egyiket végre kell hajtani, akkor a másikat az adott helyzetben nem kell végrehajtani. Aki egy döntési alternatívában azt választja, amit kell, annak a cselekedete járhat ugyan nemkívánatos következményekkel, de - ha nem önhibájából került a sajnálatos választás elé - vétkes nem lehet. Ezért ha léteznek is dilemmának látszó választások, valódi dilemmák nem lehetségesek. Nevezzük nem dilemmatikusnak ezt az olvasatot.

 

A nem dilemmatikus olvasat osztozik a tragikussal abban a föltevésben, hogy ha egy ember valódi morális dilemma elé kerülhetne, akkor ebben a döntési helyzetben lehetetlen volna úgy cselekednie, hogy ne sértsen meg egy erkölcsi parancsot, melynek az adott helyzetben engedelmeskednie kellene - tehát, hogy bűnt ne kövessen el. De ebből nem arra következtet, hogy vannak tragikus helyzetek, amelyekben az ártatlan ember mindenképpen elkárhozik, hanem arra, hogy ilyen helyzetbe ártatlanul nem kerülhetünk. A nem dilemmatikus olvasat szerint valódi morális dilemmák - olyanok tehát, melyek a cselekvőt önhibáján kívül vétkes cselekvésre kényszerítik - nem lehetségesek.

 

Richard Hare írja:

 

„Vajon a »bűnösség«-e a legalkalmasabb fogalom ezeknek a problémáknak a tárgyalására? Az az ember, aki jó morális elveket vall, valószínűleg bűnösnek fogja érezni magát, bármit tegyen az olyan helyzetekben, amilyenekről [itt szó van]. Ha nem érezne így, kevésbé jó ember volna. De másfelől az olyan embernek, akinek a legfőbb célja a bűnösség érzésének elkerülése, nem adhatunk jobb tanácsot, mint hogy növesszen vastag bőrt. (...) Bár (...) az, aki szerint »az ember feláldozhatja morális integritását igazolt módon, egy kellően értékes cél szolgálatában«, [valóban] inkoherens dolgot állít, nem inkoherens azt állítani, hogy az ember feláldozhatja ilyen célok szolgálatában a lelki békéjét. És könnyen összetéveszthetjük a morális integritást a lelki békével, ha azonosítjuk a bűn elkövetését azzal az érzéssel, hogy bűnt követtünk el."[8]

 

Mindkét olvasat nyugtalanító következtetésekre vezet. A tragikus olvasat az erkölcsről való gondolkodásunk fundamentumát kezdi ki. Erkölcsi ítéleteink arra a vélekedésre épülnek ugyanis, hogy az emberek olyasmiért ma­rasztalhatók el, amit elkerülhettek volna, ha helyesen választanak. A morális dilemmák tragikus értelmezése ellentmond ennek a nézetnek. Úgy tűnik, ha lehetséges, hogy bármit tesz is az egyén, mindenképpen bűnössé váljon, az megingatja az erkölcsről alkotott felfogásunk alapjait: megszakítja a kapcsolatot az erkölcsi elmarasztalás és a személyes felelősség között.

 

A nem dilemmatikus olvasat mentes ettől a konzekvenciától. Ha nem kárhozhatunk el azért, amit nem volt mód elkerülnünk, akkor az elmarasztalás és a felelősség közti kapcsolat ép marad. Viszont úgy tűnik, ez az értelmezés nem tud számot adni arról a megingathatatlan hitünkről, hogy aki olyan választás elé kényszerül, mint Sophie, az nem csupán úgy fogja érezni, hogy valami jóvátehetetlent követ el, hanem valóban jóvátehetetlent követ el. Hare leírása a cselekvő erkölcsi rossz érzését érthető, de téves érzelemként azonosítja. Á. ha valóban az, miért várjuk el a dilemmának látszó helyzetben cselekvő embertől, hogy utóbb ilyen érzései legyenek? Miért nem javasolunk inkább alapos filozófiai terápiát neki és mindenkinek, akinek az erkölcsi gondolkodását összezavarja a bűnösség tévképzete?

 

Egyszóval, a morális dilemmáknak sem a tragikus, sem a nem dilemmatikus olvasatában nem nyugodhatunk meg. Ebben a tanulmányban egy harmadik értelmezést fogok javasolni, mely a tragikus és a nem dilemmatikus olvasat közös előföltevését vizsgálja felül. Ez az értelmezés abból indul ki, hogy a helyes választás is súlyos morális költségekkel járhat. A cselekvő azt tette, amit tennie kellett, de azzal, amit tett, vagy valamilyen súlyos sérelmet okozott egy másik embernek, vagy a saját erkölcsi státusán ejtett csorbát, vagy a kettőt egyszerre idézte elő. Sophie elárulta a lányát, és önmagát olyan lénnyé degradálta, aki képes árulást elkövetni a tulajdon lánya ellen. S még ha nem is az övé az erkölcsi felelősség a rossz okozásáért, mégis viselnie kell a következményeket. Meg kell szenvednie erkölcsi státusának lefokozódását. És jóvá kell tennie a másik embernek okozott sérelmet. Vannak esetek, amikor a jóvátételre lehetőség nyílik. Az ilyen esetek nem dilemmatikusak. A másoknak sérelmet okozó tetteknek van azonban egy paradox tulajdonságuk. Minél súlyosabb morális költséget vonnak maguk után, jóvátételük annál kevésbé áll a cselekvő kontrollja alatt. Vannak esetek, amikor bármit tegyen kárpótlásul és vezeklésül az egyén, soha nem mondhatja, hogy a sérelem jóvá lett téve, elszenvedőjének most már ki kell engesztelődnie. Az ilyen sérelmeket nevezzük jóvátehetetlennek. A cselekvő morális dilemma elé kerül, ha bármit válasszon is, mindenképpen jóvátehetetlen sérelmet okoz.

 

Az önhibáján kívül morális dilemma elé került ember választása helyes - igazolt - lehet, s ha az, akkor bűnről, felróható vétségről nem beszélhetünk. De az igazolt választás is megterhelheti a morális számlánkat valami helyrehozandó, ám helyrehozhatatlan dologgal. Akivel ez történik, annak az erkölcsi megrendülése indokolt. Nem indokolt, hogy bűnösnek érezze. A lelkifurdalásnak azonban nem a bűntudat az egyedüli lehetséges formája. Lelkifurdalásunk lehet azért is, mert úgy érezzük, hogy súlyos tartozásunk van, amit lehetetlen törlesztenünk, vagy hogy olyat cselekedtünk, ami összeegyeztetetlen az önbecsülésünkkel, s amit soha nem törölhetünk ki a múltunkból. Sophie esete mutatja, hogy a kettő együtt is járhat. Az 5.4. szakaszban látni fogjuk, hogy az utóbbi el is válhat az előbbitől. Revizionista olvasatnak fogom nevezni az itt vázolt értelmezést.

 

A következőképpen fogok haladni. Először a morális dilemmák tragikus olvasatát rekonstruálom (5.2 szakasz). Majd áttekintem a nem dilemmatikus olvasat melletti érveket (5.3 szakasz). Ezután megvizsgálom, hogyan védekeznek a tragikus olvasat hívei az álláspontjuknak címzett ellenvetésekkel szemben (5.4. szakasz). Miután megmutattam, hogy a tragikus olvasat nem menthető meg, áttérek a revizionista olvasat kifejtésére (5.5 szakasz).

 

5.2 A TRAGIKUS OLVASAT

 

Próbáljuk meg általánosítani Sophie választásának az előző szakaszban adott összefoglalását. Sophie két lépésben választ. Mindkét lépésben egynél több kívánalomnak kellene egyszerre megfelelnie (az első lépésben: élnie kell a lehetőséggel, hogy legalább az egyik gyerekét megmentse; tartózkodnia kell attól, hogy a halálba küldje a másik gyerekét; a második lépésben: nem szabad feláldoznia a fiát, nem szabad feláldoznia a lányát). Mindkét kívánalom erkölcsi természetű. Külön-külön mindkettőnek eleget lehetne tenni (az egyik gyerek megmenthető, ha az anya hajlandó halálba küldeni a másikat; az anya megteheti, hogy egyik gyerekét sem küldi halálba, ha lemond arról, hogy legalább egyet megmentsen a kettő közül). A kettő együtt azonban nem teljesíthető (nem lehet megmentenie az egyik gyereket a másik elárulása nélkül, nem lehet visszautasítania az árulást anélkül, hogy mindkettőt ne hagyná megölni).

 

Az összetűzésbe keveredő erkölcsi megfontolások sokfélék lehetnek. Sophie két kötelesség közt vergődik. Nem minden erkölcsi konfliktusról igaz, hogy kötelesség ütközik meg kötelességgel.

 

Sophie választ- 3. A regény szerint Sophie később a lágerparancsnok szeretője lesz, hogy a fián segíthessen. A történet úgy is kezdődhetett volna, hogy a kapuban álló SS-orvos azt mondja neki: „Megtarthatod az egyik gyerekedet, ha lefekszel velem.” Ez az ajánlat is morális konfliktusba sodorná az asszonyt, noha nincs olyan kötelessége, hogy ne adja oda a testét ennek az idegen és ellenséges férfinak. A beleegyezés mégis aláásná erkölcsi önbecsülését, hiszen önérzetes, büszke személyként – aki még a rabság és kiszolgáltatottság e szélsőséges helyzetében is lenni kíván – soha nem menne e szörnyeteg ágyának a közelébe.

 

A tragikus olvasat azonban csak olyan helyzetekre alkalmazható, amelyek magukban foglalják a kötelességek konfliktusát, s így a tragikus olvasat nem dilemmatikus kritikája is feltételezi, hogy a vizsgált konfliktusok kötelességek közti konfliktusokban állnak. Ezért alább én is kötelességek konfliktusáról fogok beszélni.

 

Cselekvési indokoknak azokat a megfontolásokat nevezzük, melyek amellett szólnak, hogy egy ember tegyen meg (vagy ne tegyen meg) valamit. Az erkölcsi indokok a cselekvési indokok sajátos alosztályát alkotják. Ha két cselekvési indoknak nem lehet egyszerre eleget tenni, gyakorlati konfliktusról beszélünk. Lehetségesek konfliktusok két vagy több nem erkölcsi indok között (mondjuk, a peronon várakozó rab azt súgja Sophie-nak: „Ha balra mész, elveszik az ékszereidet, de egy olyan altáborba kerülsz, ahol nem éheztetnek - ha jobbra indulsz, olyan helyre visznek, ahol éhezni fogsz, de az ékszereidet meghagyják"); lehetségesek konfliktusok egy erkölcsi indok és valamilyen nem erkölcsi indok között (mint a „Sophie választ” 2. változatában, ahol az ékszerek feláldozása és az egyik gyerek elárulása közt kell választani); és végül lehetségesek konfliktusok két vagy több egyszerre nem teljesíthető erkölcsi indok között (mint a „Sophie választ” eredeti változatában). Az utóbbiak esetében beszélünk morális konfliktusról, és ennek egyik alesete a kötelességek konfliktusa.

 

Jelöljük Sophie-t S-sel, az alternatívákat pedig A-val és B-vel. Mindegy, hogy A és B az első vagy a második választásra vonatkozik-e; az sem fon­tos, hogy Sophie választására vonatkozzanak, hiszen S bárki lehet. Tehát: „S köteles végrehajtani A-t”, és „S köteles végrehajtani B-t”.

 

Azt, hogy „S köteles végrehajtani A-t”, néha úgy értjük: van indok, mely önmagában amellett szól, hogy S hajtsa végre A-t; ha a döntésre vonatkozó többi indokot zárójelbe tesszük, akkor az adott indok ismeretében kimondhatjuk, hogy S köteles végrehajtani A-t. Úgy is fogalmazhatnánk: az indokról első megközelítésben - még mielőtt a többi indokkal szembesítenénk - állapítjuk meg, hogy kötelezővé teszi A végrehajtását. Az etikai irodalom prima facie kötelességeknek nevezi a kötelességeket, amikor ebben az előzetes megközelítésben beszél róluk. Az egyik lehetőség tehát az, hogy az „S köteles végrehajtani A-t” megállapítást ebben a többi indokot még zárójelben hagyó megközelítésben értjük. Teljesen kifejtve így szólna: „S prima facie köteles végrehajtani A-t”.

 

A másik lehetőség az, hogy feloldjuk a zárójelet, azaz megvizsgáljuk, hogy mi történik az A végrehajtását megkövetelő indokkal, ha szembesítjük vele a döntési helyzetre vonatkozó többi indokot. A mérlegelés eredménye vagy az lesz, hogy az adott indokot mindent egybevetve is követni kell, vagy az, hogy mindent egybevetve nem kell követni. De mikor mondhatjuk, hogy mindent egybevetve követni kell?

 

Előfordul, hogy azt találjuk: nincs olyan indok, mely az adott helyzetben A végrehajtása ellen szólna. Képzeljük el, hogy Sophie-nak nem kell választania a gyerekei között. Az SS-orvos felé közeledve ügyesen eltakarhatja mind a kettőt. Ha sikerül, becsempészheti őket a túlélők közé. Ha kísérletet sem tesz erre, a gyerekek szinte biztosan a halálra ítéltek közé kerülnek. Nincs olyan indok, mely azt kívánná, hogy Sophie meg se próbálja a testével takarni a gyerekeket. A prima facie indokot, mely az elrejtési kísérlet vállalását kívánja, az adott körülmények közt ténylegesen is követni kell.

 

Ha tehát az A végrehajtása mellett szóló indok semmilyen rivális indokkal nem kerül konfliktusba, akkor nyilvánvalóan követni kell mindent egybevetve is: A-t - ebben a helyzetben - nem csupán prima facie, azaz önmagában véve, hanem az összes körülmény mérlegelése alapján is végre kell hajtani. Hisz nem létezik rivális indok, mely fölülírhatná a végrehajtása mellett szóló indok utasítását.

 

Máskor akad olyan indok, mely az adott helyzetben A végrehajtása ellen szól, de az A végrehajtása mellett szóló indok erősebb. Ilyennek találtuk Sophie első választását a történet eredeti változatában. Ha Sophie elfogadja az ajánlatot, árulást kell elkövetnie az egyik gyereke ellen, és ez szörnyűséges rossz, nem volna szabad megtenni. De ha nem teszi meg, mindkét gyereke biztosan meghal, míg ha megteszi, legalább a másik gyerek esélyt kap a túlélésre. A két halálra ítélt gyerek közül legalább az egyiknek a megmentése előbbre való, mint a másik elleni árulás elkerülése. Legyen A az ajánlat elfogadása. Akkor - az adott döntési helyzetben - az A végrehajtása mellett szóló indok felülírja az A végrehajtása ellen szóló indok utasítását. Megint csak igaz lesz, hogy A-t - ebben a helyzetben - nem csupán prima facie, azaz önmagában véve, hanem az összes körülmény egybevetése után is végre kell hajtani.

 

Az utóbbi esetben azt mondjuk, hogy A végrehajtása mellett döntő súlyú indok szól, az előbbi esetet pedig úgy fejezhetjük hogy A végrehajtása ellen nem szól döntő súlyú indok. Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy amikor egy prima facie kötelesség az összes körülményt egybevetése után is követendő parancsnak bizonyul, akkor vagy az igaz, hogy döntő súlyú indok szól az engedelmeskedés mellett, vagy pedig az igaz, hogy nem szól döntő súlyú indok az engedelmeskedés ellen. Viszont ugyanennek a prima facie kötelességnek nem kell engedelmeskedni az olyan helyzetben, ahol valamilyen döntő súlyú indok szól az általa megkívánt cselekedet végrehajtása ellen.

 

A prima facie és a mindent egybevetve teljesítendő kötelességek megkülönböztetésének néha episztemológiai értelmezést adnak; ebben az olvasatban a prima facie kötelesség csupán látszólagos - amíg felületesen közelítünk a helyzethez, addig úgy tűnik, mintha létezne, közelebbi vizsgálódás után azonban észrevesszük, hogy valójában nem létezik -, a mindent egybevetve végrehajtandó kötelesség pedig valóságos. Ám a distinkció nem okvetlenül kötelez el az episztemológiai értelmezés mellett. Csupán annyit tartalmaz, hogy egy kötelesség prima facie jellegű, ha a mellette szóló indokokat önmagukban tekintjük, függetlenül az adott helyzetre vonatkozó egyéb indokoktól, és az összes körülmény egybevetése után is végrehajtandó, ha azt találjuk, hogy az adott helyzetben nincs ellene szóló indok, vagy ha mégis volna ilyen, a kötelesség végrehajtása mellett szóló indokok döntő súlyúak. Ez megengedi, hogy a prima facie kötelesség valóságos komponense legyen a döntési helyzetnek akkor is, ha más kívánalmak maguk mögé utasítják. Tartsuk észben ezt a megállapítást, mert később (az 5.4 szakaszban) lényeges szerepe lesz.

 

Ezekkel a fogalmi eszközökkel a birtokunkban most már megpróbálhatjuk rekonstruálni a morális dilemmák tragikus olvasatát. Első lépésben a morális konfliktus tényét fogom jellemezni. Minden morális dilemma feltételezi két (vagy több) erkölcsi kívánalom konfliktusát, bár - mint azonnal látni fogjuk - nem minden morális konfliktus alkot egyszersmind morális dilemmát is. A tragikus olvasat feltételezésének megfelelően „erkölcsi kívánalmon" itt kötelességet értünk. (A megállapítások sorszáma előtt szereplő 'T' jel a „tragikus olvasat"-ra utal.)

 

Tl.  S prima facie köteles végrehajtani A-t;

T2. S prima facie köteles végrehajtani B-t;

T3. külön-külön mind A, mind B végrehajtható volna, azonban

T4. A-t és B-t nem lehet egyszerre végrehajtani.

 

Tl. és T2. értelmezhető úgy, hogy S-nek két különböző cselekedetet (A-t, illetve B-t) kellene végrehajtania, de úgy is, hogy S-nek aközött kell választania, végrehajtja vagy nem hajtja végre ugyanazt a cselekedetet (ebben az esetben B azt jelenti: nem-A, vagyis tartózkodás az A cselekedet végrehajtásától). A konfliktus szerkezete mindkét esetben ugyanaz. A konfliktus tényéhez szükség van az első két feltételre: ha az adott helyzetben nem kellene A-t is és B-t is végrehajtani, a kettő közt nem keletkezhetne összetűzés. Szükség van a negyedik feltételre is, hisz ha az adott helyzetben mind A-t, mind B-t végre lehetne hajtani, akkor S-nek nem kellene választania. Könnyen belátható, hogy a harmadik feltétel is nélkülözhetetlen. Hisz ha a két cselekedet közül legalább egyet semmiképp nem lehet végrehajtani, akkor az a cselekedet nem is volna választható, s így megint csak nem keletkezne konfliktus.

 

A konfliktus itt adott leírása jól illik mind Sophie első választására (elfogadni az ajánlatot vagy kitérni előle), mind a másodikra (a fiút taszítani el, hogy a lány megmeneküljön, vagy a lányt, hogy a fiú maradjon életben). A következő lépés azonban már különbséget fog tenni a két választás között. Az első alternatíva, mint már jeleztem, egyértelműen megoldható. Nem biztos, hogy mindenki egyet fog érteni abban, hogyan kell eldönteni. Kant valószínűleg azt mondta volna: az ajánlatot minden körülmények közt el kell utasítani; az a kötelesség, hogy az anya egyik gyerekét se tagadja meg, minden rivális indokot maga mögé utasít.[9] A legtöbben mégis azt gondolnánk, hogy Kant kazuisztikájában valami hiba van; legföljebb arról lenne vita köztünk, hogy a tévedés gyökerei milyen mélyre nyúlnak a kanti etika fundamentumában. Bármilyen szörnyű, Sophie akkor jár el helyesen, ha elfogadja az ajánlatot. Kant szerint az ajánlat elutasítása mellett, szerintünk az elfogadása mellett szólnak döntő indokok.

 

A Kantnak tulajdonított megoldás - ha helyes - lezárja az erkölcsi kérdést. Sophie jól döntött azzal, hogy a nem cselekvést választotta; bár a világ rosszabb lesz ezután, mint a másik választás esetén volna - hisz mindkét gyerek biztosan meghal -, ám ezért a rosszért teljes egészében a náciké a felelősség, az anyának nincs része benne.[10] Ha azonban téves a Kantnak tulajdonított megoldás, akkora helyes választás egy újabbhoz vezet át: azt kell most eldönteni, hogy melyik gyerek feláldozása tegye lehetővé a másik gyerek megmentését. Ez a választás azonban más, mint az első. Az ajánlat elfogadása mellett vagy ellen szóló indokok összemérhetők; általában úgy gondoljuk, hogy a mellette szóló indok erősebb az ellene szóló indoknál. A két gyerek közti választást vezérlő indokok közül azonban egyik sem erősebb a másiknál, és nem is biztos, hogy összemérhetők.

 

Sophie választhat úgy is, hogy a lányát áldozza fel a fiáért, de ugyanilyen nyomós oka van arra is, hogy a fiú feláldozását válassza. A fiú is és a lány is gyerek; mindkettő az ő gyereke. Mindkettejük sorsáért ugyanúgy felel. Ugyanaz az anyai felelősség terheli mindkét gyerekkel szemben; ugyanaz a kötelesség kettőződik meg és keveredik összeütközésbe önmagával. Ami az egyik gyerek megmentése mellett (vagy az elárulása ellen) szól, az automatikusan vonatkozik a másik megmentésére (vagy az elárulására) is. A választható lehetőségek egyenértékűek, erkölcsi szempontból egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál.

 

Van különbség, persze, a fiú és a lány között A fiú idősebb, erősebb, munkaképesebb, önálló cselekvésre alkalmasabb: több reménye van az életben maradásra. A lány érzelmileg kiszolgáltatottabb, az anya árulása súlyosabb csapást mérne rá, és így tovább. A Sophie választását elemző filozófusok némelyike azt javasolja, hogy tekintsünk el ezektől a különbségektől. Tegyük fel, hogy Sophie-nak két azonos korú és nemű gyermeke van. Mindkét gyerek egyformán egészséges, erős, intelligens és ügyes. Akkor a választás tökéletesen szimmetrikus. A két gyerek mellett egyenlő erejű indokok szólnak.[11]

 

Ám a választható lehetőségekről akkor is igaz lehet, hogy egyik mellett sem szól erősebb indok, mint a másik mellett, ha nem élünk ezzel a feltételezéssel. A fiú túlélési esélyei jobbak; ez az ő javára billenti a mérleget. Másfelől ő az, akinek könnyebb megértenie és elviselnie az anya döntését, ha az a hátrányára szól: ez viszont a lány megmentését indokolja. A kétféle megfontolás összemérhetetlen; lehetetlen megmondani, hogy a lánynak okozott többletszenvedés ellensúlyozza, felülmúlja vagy nem éri el az életben maradási esélyek közti különbség jelentőségét, s így arról sem mondhatunk semmit, hogy mindent egybevetve melyik alternatíva kerekedik felül. Amikor ezt állítom, nem olyasvalamit akarok mondani, hogy a rendelkezésre álló röpke pár pillanat alatt Sophie nem tud elég szempontot felsorakoztatni a mérlegeléshez, s ezért volna képtelen elvégezni az összemérést. Állításom úgy szól, hogy a kétféle megfontolás elvi okokból összemérhetetlen. Bármennyi idő állna Sophie rendelkezésére, bármilyen pontos ismeretekre tenne szert a két gyerek túlélési esélyei közti különbségről egyfelől, másfelől arról, hogy milyen mély sebet ejtene az egyiken s milyen mélyet a másikon az anyai árulás, még mindig nem tudná sem azt mondani, hogy a lány feláldozása rosszabb volna a fiú feláldozásánál, sem azt, hogy jobb volna nála, sem pedig azt, hogy egyenértékű volna vele.[12]

 

A második választást az jellemzi tehát, hogy

 

T5. A végrehajtásának kötelessége nem erősebb B végrehajtásának kötelességénél, és B végrehajtásának kötelessége nem erősebb A végrehajtásának kötelességénél.

 

A tragikus olvasat kitüntetett jelentőséget tulajdonít ennek a feltételnek: abból indul ki, hogy T5. nélkül nincs morális dilemma. Sophie első választása erkölcsileg azért problematikus, mert ebbe a másodikba torkollik.

 

Az első konfliktus erkölcsileg megoldható; itt van egy és csakis egy alternatíva, melyet döntő súlyú morális indokok támogatnak. A második azonban erkölcsi értelemben megoldhatatlan; itt nincs döntő súlyú indokokkal támogatott morális alternatíva.[13]

 

De mit értsünk ezen a megállapításon? Vagy azt kell értenünk rajta, hogy

 

T6a. mind A, mind B végrehajtásának kötelessége mellett döntő súlyú indokok szólnak,

 

vagy pedig azt, hogy

 

T6b. sem A, sem B végrehajtásának kötelessége ellen nem szól döntő súlyú indok.

 

Az irodalomban mindkét értelmezéssel találkozunk. Thomas Nagel írja: „A konfliktus legerősebb esetei a valódi dilemmák, ahol két vagy több, összeegyeztethetetlen cselekvési vagy nem cselekvési lehetőség mindegyike mellett döntő indokok szólnak "[14] Bemard Williams szerint viszont a tragikus konfliktus elé került ember cselekvésére „konfliktusban álló morális kívánalmak [vonatkoznak], és egyiknek sem sikerül maga mögé utasítania vagy lebírnia a másikat".[15]

 

A döntő súlyú indok több, mint prima facie indok. Útmutatását az összes körülmény mérlegelése alapján követni kell. Továbbá, ha egy adott indok által megkívánt cselekvés ellen a vizsgált körülmények közt semmilyen indok nem szól, ez azt jelenti, hogy nincs olyan indok, mely felülírhatná a tett kivitelezésének indokát; tehát a tett ellen nem szólnak döntő indokok. Kézenfekvő a következtetés: az olyan tett indoka is az összes körülmény mérlegelése alapján is követendő indok egyben, melynek végrehajtása ellen nem szólnak döntő indokok.

 

Egyelőre nem kell választanunk T6a. és T6b. között. Mindkét értelmezés hívei úgy gondolják, hogy az általuk preferált variáns magában foglalja az alábbi következményt:

 

T7. S mindent egybevetve köteles végrehajtani A-t, és ugyanakkor mindent egybevetve köteles végrehajtani B-t.[16]

 

Ez a vélekedés megalapozottnak tűnik. Korábban, amikor bevezettük a prima facie kötelességek és a mindent egybevetve teljesítendő kötelességek közti megkülönböztetést, arra a belátásra jutottunk, hogy valamely prima facie kötelességet az összes körülményt figyelembe véve is teljesíteni kell, ha vagy az igaz, hogy döntő súlyú indok szól a teljesítése mellett, vagy az igaz, hogy nem szól döntő súlyú indok a teljesítése ellen. T6a. az előbbit, T6b. az utóbbit állapítja meg.

 

Később (az 5.3 szakaszban) még visszatérünk a kritikus jelentőségű T6a. és T6b. feltétel vizsgálatához. Egyelőre csak az a dolgunk, hogy megértsük, mi a szerepük a T7.-hez vezető okfejtésben. A morális dilemmák tragikus olvasatát T7. teszi lehetővé. Ezért a tragikus olvasat erre a tételre alapozza a morális dilemmák definícióját:

 

A tragikus tézis: Morális dilemma az a helyzet, ahol több egymást kizáró cselekvési lehetőség közt kell választani, s ezek mindegyikének végrehajtása mindent egybevetve is teljesítendő kötelesség.

 

Ha T7. igaz, akkor S egyszerre két olyan kötelesség hatálya alatt áll, melyek mindegyikét az összes körülményt egybevetve teljesítenie kell. Csakhogy (T4. miatt) nem teljesítheti egyszerre mind a kettőt. Ha A-t hajtja végre, megsérti B végrehajtásának kötelességét - egy érvényes kötelessé­get. Ha B-t hajtja végre, akkor A végrehajtásának kötelességét sérti meg - és ez is érvényes kötelesség. Tehát

 

T8. bármit válasszon S, megsért egy kötelességet, melyet mindent egybevetve teljesítenie kell.

 

A mindent egybevetve teljesítendő kötelességek megsértése azonban elítélendő vétség, tehát

 

T9. bármit válasszon S, mindenképpen vétkessé válik.

 

Mint már említettem, nem mindenki ért egyet azzal, hogy valóban léteznek morális dilemmák. De azzal a tragikus olvasat hívei valamennyien - kritikusai pedig többnyire - egyetértenek, hogy ha léteznek morális dilemmák, akkor a T9. megállapításnak igaznak kell lennie. És majdnem mindenki elfogadja azt is, hogy ez a konklúzió nem érhető el T6a. vagy T6b. feltételezése nélkül. Azért lehetségesek morális dilemmák, mert vannak helyzetek, ahol a szemben álló kötelességek egyike sem erősebb a többinél, ahol tehát vagy egyszerre többről kell azt mondanunk, vagy egyikről sem mondhatjuk, hogy döntő súllyal esik latba a többi követése ellen - azaz vagy egyszerre többről kell azt mondanunk, vagy egyikről sem mondhatjuk, hogy minden körülményt figyelembe véve azt és csakis azt kell teljesíteni.

 

A tragikus olvasat mindent megmagyaráz a morális dilemmákat kísérő döntési bizonytalanságból és a választást követő önmarcangolás sajátosságaiból. Sophie végzetes alternatívák közt kénytelen választani, és nincsenek erkölcsi indokok, melyek megmondanák, hogy a fia vagy a lánya halálát válassza-e. Bármit válasszon, döntése morális értelemben csak önkényes lehet, s ezért - ha ideje volna rá - vég nélkül hánykolódhat a választható lehetőségek között. Utólag pedig - az élete végéig rendelkezésére álló időben - vég nélkül gyötörni fogja a kérdés, hogy mit lett volna jobb választania.

 

Az előző szakaszban előzetes fenomenológiai leírást adtunk a morális dilemmák jelenségéről. Azt írtuk, hogy a morális dilemmákat - vagy az annak látszó helyzeteket - a következő tulajdonságok jellemzik:

 

1. Bármit válasszon a cselekvő, mindenképpen valami jóvátehetetlent kényszerül tenni.

2. Ahhoz, hogy csak jóvátehetetlen lépések közt választhasson, nem okvetlenül kell neki magának valami jóvátehetetlent elkövetnie.

3. Utóbb nem kerülheti el az erkölcsi önmeghasonlást.

4. Tettét mégsem ítéljük el, meghasonlását nem elégtétellel, hanem „félelemmel és szánalommal” fogadjuk.

 

Most már össze tudjuk foglalni, hogyan ad számot e sajátosságokról a morális dilemmák tragikus olvasata. Először, a morális dilemmák csak olyan választásokat engednek meg, melyek megsértenek valamilyen érvényes kötelességet, ezért vétkesek. Másodszor, dilemmatikos szerkezetű helyzetek előállhatnak ugyan a cselekvő hibájából, de ez nem lényegi jellemvonásuk: lehetséges, hogy az egyén ártatlanul kerüljön egy morális dilemma elé, melyből csak ártatlanságát elveszítve kerülhet ki. Harmadszor, mivel a dilemmában választó egyén mindenképpen vétkessé válik, önmeghasonlása indokolt: helyénvaló a bűntudat. De mivel nem önhibájából követi el a bűnt, ezért, negyedszer, a külső megfigyelőnek nincs oka rá, hogy a bűnösség gyötrő érzését megérdemeltnek tekintse. S mivel az utólagos önmarcangolás nem valamilyen felróható hiba jogos büntetése, szánakoznunk kell az önhibáján kívül vétkessé vált ember sorsán, és félelemmel kell arra gondolnunk, hogy ez a végzet bennünket is utolérhet: nem tudjuk, hogyan kerülhetnénk el.

 

Lássuk most, hogyan érvelnek a morális dilemmák lehetősége ellen a nem dilemmatikus olvasat hívei.

 

5.3 A NEM DILEMMATIKUS OLVASAT

 

A tragikus olvasat szerint a morális dilemma két vagy több olyan kötelesség konfliktusa, melyek mindegyikét az összes körülmény mérlegelése alapján teljesíteni kell. Mivel ezek egyszerre nem teljesíthetők, bármit válasszon is a dilemma elé került cselekvő, mindenképpen megsért egy mindent egybevetve is (nem csupán prima facie) érvényes kötelességet.

 

Az adott helyzetben egymást kizáró két kötelesség akkor állíthat egyszerre az összes körülményt egybevetve is kötelező erejű cselekvési követelményt az egyén elé - így a tragikus olvasat -, ha konfliktusuk megoldhatatlan.

 

Ezen a ponton indít a nem dilemmatikus olvasat érvelése. Morális konfliktusok természetesen lehetségesek. De ha közelebbről szemügyre vesszük őket, akkor azt találjuk, hogy a morális dilemma alesetét nem foglalhatják magukban. Mégpedig azért nem, mert nincsenek megoldhatatlan morális konfliktusok.

 

A tragikus olvasat akkor beszél megoldhatatlan konfliktusról, amikor több - egymást kizáró - cselekvési lehetőség mindegyike mellett döntő súlyú indokok szólnak (T6a.), vagy amikor az egymást kizáró cselekvési lehetőségek közül egyiknek a választása ellen sem szólnak döntő súlyú indokok (T6b.).

 

Nézzük először a T6a. változatot. Ha az A végrehajtásának kötelessége melletti indok döntő súlyú, ez azt jelenti, hogy döntő súlyú indok szól a B végrehajtását előíró kötelesség teljesítése ellen. Ha pedig a B végrehajtásának kötelessége melletti indok a döntő súlyú, ez azt jelenti, hogy az A végrehajtását előíró kötelesség teljesítése ellen szól döntő súlyú indok. Vagyis A indoka egyszerre fölébe kerekedik B indokának, és alulmarad B indokával szemben, ami önellentmondás. Hiszen ha A erősebb B-nél, és B erősebb C-nél, akkor A erősebb C-nél; így, mivel a feltételezés szerint A erősebb B-nél, és ugyanakkor B erősebb A-nál, ezért arra a következtetésre jutunk, hogy A erősebb A-nál. Ráadásul B indoka is egyszerre fölébe kerekedik A indokának, és alulmarad A indokával szemben, ami szintén önellentmondás.

 

Az a morális rendszer, melyben T6a. érvényes tézis volna, minden olyan helyzetben kölcsönösen ellentmondó ítéleteket generálna, amikor egyenlő erejű vagy összemérhetetlen indokok konfliktusában kell választani. Abban a rendszerben pedig, mely ilyen ellentmondásokat generál, mindenről és mindennek a tagadásáról ki lehetne mutatni akár azt, hogy tilos, akár pedig azt, hogy megengedett, sőt hogy kötelező. Ezért az ilyen morális rend-szer nemcsak a megoldhatatlan konfliktusok helyzeteiben, hanem egyáltalán semmilyen helyzetben nem adna követhető eligazítást.

 

Ezt az ellenvetést nemcsak a dilemma lehetőségének tagadói teszik meg, hanem azoknak egy része is, akik a dilemma lehetőségének védelmében érvelnek. Nagyon világosan adja elő például Walter Sinnott-Armstrong, aki a T6a. tételt elveti, de fenn kívánja tartani T6b.-t. „Az erkölcsi kívánalmak (...) nem lehetnek mindent egybevetve erősebbek egymásnál. Ennek az az oka, hogy ha az egyik kívánalom maga mögé utasítja a másikat, az utóbbi pedig az előbbit, akkor az előbbinek önmagát is maga mögé kell utasítania, ez pedig lehetetlen.”[17]

 

Sinnott-Armstrong azonban úgy gondolja, hogy T6b.-re ez az ellenvetés nem vonatkozik. Ha sem A, sem B ellen nem szólnak döntő súlyú indokok, akkor A végrehajtásának kötelessége nem utasítja maga mögé B végrehajtásának kötelességét, és megfordítva, B végrehajtásának kötelessége nem utasítja maga mögé A végrehajtásának kötelességét. Az A melletti indokok nem győztes, de nem is vesztes indokok, s ugyanez a helyzet a B mellett szóló indokokkal is. Ezek a megállapítások nem tartalmaznak ellentmondást, nem következik belőlük, hogy az A (és ugyanígy a B) végrehajtását előíró kötelességnek magamagát kellene önmaga mögé utasítania; bármely kötelességről egyszerre igaz lehet az is, hogy nem győzi le a rivális kötelességeket, és az is, hogy ezek sem győzik le őt.

 

Ez természetesen így van. Csakhogy Sinnott-Armstrong többet állít. „[A]mikor azt mondjuk”, írja, „hogy a konfliktusban álló morális indokok »nem pusztán prima facie természetűek« és »nem feltételesek«, ezzel arra utalunk, hogy nem utasítja őket maga mögé egy másik indok".[18] Az, hogy egy indok az adott helyzetben nem pusztán prima facie természetű, aligha jelenthet mást, mint hogy egyszersmind az összes körülményt egybevetve is követni kell. Ha ez igaz, akkor T6b. elégséges valódi morális dilemma generálásához, hiszen így a döntési helyzetre legalább két összeegyeztethetetlen kötelesség vonatkozik, melyek mindegyike az összes körülményt egybevetve is teljesítendő.[19] Azonban mindjárt látni fogjuk, hogy ha ez igaz, akkor visszajutunk ugyanahhoz az ellentmondáshoz, melyet Sinnott-Armstrong a T6a. tétel kapcsán kimutatott.

 

Az 5.2 szakaszban azt a kijelentést tettük, hogy ha egy bizonyos helyzetben egy prima facie kötelesség teljesítése ellen az adott helyzetben nem szólnak döntő súlyú indokok, akkor azt a kötelességet az adott helyzetre jellemző valamennyi körülményt egybevetve is teljesíteni. Ezt a megállapítást úgy láttuk be, hogy szemügyre vettük azt az esetet, amikor a döntési helyzet nem tartalmaz a vizsgált kötelességgel konfliktusban lévő indokokat. Ha nincsenek adva indokok, melyek konfliktusban volnának a kérdéses követelménnyel, akkor természetesen olyanok sincsenek, melyek e követelmény fölébe kerekedhetnének, s így nem szólhatnak döntő indokok a teljesítése ellen. Azért nem szólnak ellene döntő indokok, mert egyáltalán semmilyen indok nem szól ellene. Ha pedig valamely adott helyzetben semmi nem szól az ellen, hogy teljesítsünk egy prima facie kötelességet, akkor nyilvánvaló, hogy azt a kötelességet mindent egybevetve teljesíteni kell.

 

Az így kapott belátást terjesztettük aztán ki a tragikus olvasat híveivel arra a speciálisabb esetre, amikor a döntési helyzet magában foglal a vizsgált kötelességgel konfliktusban lévő másik kötelességet, csakhogy sem az eredeti kötelesség, sem a riválisa mellett nem szól döntő súlyú indok. A kiterjesztés azonban elhamarkodott volt. Nem vettük figyelembe, hogy ebben az esetben van olyan indok, mely a szemben álló kötelességek bármelyikének a teljesítése ellen szól. Kétségtelen, ez az indok nem döntő súlyú. De most nem az ellenérvek teljes hiányából következik a döntő ellenérvek hiánya, hanem abból, hogy a konfliktusba keveredett kötelességek egyike sem erősebb a másiknál. Most két vagy több egymást kizáró - együtt nem megvalósítható - cselekvési lehetőségről lesz egyszerre igaz, hogy végrehajtásuk ellen nem szól döntő súlyú indok. Ha ebben a speciális esetben is az következne a döntő ellenérvek hiányából, hogy a szóban forgó kötelességeket mindent egybevetve teljesíteni kell (azaz ha T6b.-ből következne T7.), akkor ugyanúgy önellentmondáshoz jutnánk, ahogy T6a. önellent-mondáshoz vezet. Ezt mutatják ki a nem dilemmatikus olvasat hívei.

 

Tegyük fel, hogy A végrehajtásának kötelességét mindent egybevetve teljesíteni kell, míg B végrehajtásának kötelességét csak prima facie kellene teljesíteni. Vagy B végrehajtásának kötelességét kell mindent egybevetve teljesíteni, A végrehajtásának kötelességét pedig csupán prima facie értelemben kellene teljesíteni. Mindkét esetben egyszerre csak az egyik kötelességnek kell az összes körülmény egybevetése alapján engedelmeskedni. Bár (vala-milyen értelemben) mindkét kötelesség azt kívánja, hogy engedelmeskedjünk neki, mindent egybevetve csak az egyiket kell teljesíteni. De most tegyük fel (T7.), hogy mind A-t, mind B-t mindent egybevetve kötelesek vagyunk végrehajtani. Akkor mindkettőt egyszerre végre kell hajtani. Tehát, ha

 

S mindent egybevetve köteles végrehajtani A-t, és ugyanakkor mindent egybevetve köteles végrehajtani B-t,

 

akkor

 

S mindent egybevetve köteles végrehajtani (A és B)-t.

 

Ezt nevezik az agglomeráció elvének vagy halmazati elvnek. A halmazati elv automatikusan érvényes a mindent egybevetve teljesítendő kötelességek együtteseire. Tegyük fel, Sophie az összes körülmény mérlegelése után is köteles megmenteni mindkét gyerekét: akkor nem tett eleget anyai kötelességeinek, ha csupán az egyik gyerekét mentette meg. Csak akkor tette meg, amit anyaként köteles megtenni, ha a fiát is és a lányát is megmentette. A prima facie kötelességekre azonban nem vonatkozik a halmazati elv. Induljunk ki abból, hogy Sophie-nak prima facie kötelessége megmenteni a fiát, és prima facie kötelessége megmenteni a lányát. Ezek a megállapítások nem elégségesek ahhoz, hogy kimondjuk: Sophie-nak mindent egybevetve kötelessége megmenteni a fiát is és a lányát is. Ahhoz, hogy ezt kimondhassuk, az összes körülmény mérlegelése alapján meg kell állapítanunk, hogy Sophie megmentheti egyszerre mindkét gyermekét. Ha ez nem lehetséges, akkor a két prima facie kötelesség nem adódik össze; mindent egybevetve csak az egyiket kell teljesíteni.

 

S prima facie köteles megcselekedni A-t, ha sürgető erkölcsi indoka van A megcselekvésére, és prima facie köteles megcselekedni B-t, ha sürgető erkölcsi indoka van B megcselekvésére. Az egyik indok csak A megcselekvésének kötelességét, a másik csak B megcselekvésének kötelességét támasztja alá. A két indok kombinációjából nem következik, hogy (A és B) megcselekvése is kötelező volna, hisz lehetséges, hogy A és B egyszerre nem hajtható végre, és itt épp az ilyen esetekkel foglalkozunk. Ezért ahhoz, hogy a halmazati elv két egymással összeegyeztethetetlen prima facie kötelesség viszonyára vonatkozhasson, szükség volna egy harmadik indokra, mely azt kívánná, hogy ha S választására egyszerre vonatkozik a két prima facie kötelesség, akkor S mindkettőt cselekedje meg. Ilyen harmadik indok azonban nem létezik?[20]

 

Egyszóval, ha két együtt nem teljesíthető prima facie kötelesség egyikének a végrehajtása ellen sem szól döntő indok, akkor a szóban forgó kötelességek viszonyára nem vonatkozik a halmazati elv. A halmazati elv akkor vonatkozna erre a viszonyra, ha a döntő indok általános hiánya azt jelentené, hogy mindkét kötelesség az összes körülmény mérlegelése alapján is teljesítendő.

 

Most viszont vegyünk figyelembe egy további, igen meggyőző elvet, melyet a „nem kell, ha nem lehet” (ought implies can) elveként emleget az etikai irodalom. Míg a halmazati elv egy ártalmatlan logikai evidenciát fejez ki, a „nem kell, ha nem lehet” elv egy alapvető erkölcsi posztulátum tömör összefoglalása: az emberek csak azt kötelesek megcselekedni, amit módjukban is áll megcselekedni. Sophie nem hibáztatható amiatt, hogy nem teszi láthatatlanná a gyermekeit Auschwitz kapujában, noha így gond nélkül megszökhetnének. Mint anya köteles mindent megtenni gyermekei életéért, ami a hatalmában áll, de amit nem áll hatalmában megtenni, azt nem lehet köteles megtenni.

 

De ha e két nagyon kézenfekvő elvet hozzáadjuk a T6b.-T7. pároshoz:

 

sem A, sem B végrehajtásának kötelessége ellen nem szól döntő súlyú in­dok (T6.);

S mindent egybevetve köteles végrehajtani A-t, és ugyanakkor mindent egybevetve köteles végrehajtani B-t (T7.),

 

majd az ebből nyert eredményt összevetjük a T4. feltétellel, mely szerint

 

A-t és B-t nem lehet egyszerre végrehajtani,

 

akkor rövid úton önellentmondásba keveredünk. Épp az imént láttuk: abból, hogy S-nek mindent egybevetve meg kell tennie A-t és mindent egybevetve meg kell tennie B-t, az agglomeráció elve miatt az következik, hogy S-nek mindent egybevetve meg kell tennie (A és B)-t. Ha azonban mindent egybevetve meg kell tenni (A és B)-t, akkor ebből a „nem kell, ha nem lehet” elv miatt az következik, hogy lehetséges egyszerre megtenni (A és B)-t. Ez viszont ellentmond a T4. feltételnek, mely nélkül nincs morális konfliktus és így morális dilemma sem lehetséges, és amely úgy szól, hogy nem lehetséges egyszerre megtenni (A és B)-t.[21]

 

Ha tehát abban, hogy sem A, sem B végrehajtásának kötelessége ellen nem szólnak döntő súlyú indokok (T6b.), benne foglaltatna, hogy S-nek mindent egybevetve meg kell tennie A-t és mindent egybevetve meg kell tennie B-t (T7.), akkor a T6b.-t tartalmazó elgondolás inkonzisztens volna. Ugyanarra az eredményre jutnánk, mint amikor abból a feltételezésből indultunk ki, hogy a konfliktusban álló morális indokok mindegyike döntő súlyú: Az a morális rendszer, mely megengedné, hogy legyenek helyzetek, amikor a cselekvőnek egyenlő erejű vagy összemérhetetlen indokok konfliktusában kell választania, ezekben a helyzetekben szükségszerűen egymásnak ellentmondó ítéleteket generálna.

 

Tehát el kell vetnünk a vélekedést, mely szerint amikor sem A, sem B végrehajtása ellen nem szólnak döntő súlyú indokok, akkor mindkét cselekedet végrehajtása mellett az összes körülmény mérlegelése alapján követendő indok szól. Ha igaz az, hogy morális dilemma ott keletkezik, ahol a konfliktusba keveredett kívánalmak egyikének a teljesítése ellen sem szólnak döntő súlyú erkölcsi indokok, akkor ez csak úgy lehetséges, hogy valamennyi kívánalom prima facie természetű.[22]

 

De akkor az, amiről beszélünk, nem valódi morális dilemma. Nem elégíti ki a morális dilemma definícióját.

 

Persze módosíthatjuk a definíciót, ám a nem dilemmatikus olvasat hívei szerint ez nem segít a bajon. Ha a dilemma csupán abban állna, hogy két prima facie kötelességnek kellene engedelmeskedni, miközben az egyik teljesítése kizárja a másik teljesítését, akkor többé nem volna igaz, hogy bármit válasszon a cselekvő, mindenképpen meg fog sérteni egy olyan erkölcsi kívánalmat, melyet az összes körülmény egybevetése után teljesítenie kellene, tehát mindenképpen vétkessé válik. Egy merőben prima facie kívánalom megsértése nem erkölcsi vétség. Nem hibázok, ha olyat teszek, ami más körülmények közt tilos volna, ám az adott körülmények közt megengedett.

 

Amikor sem A, sem B végrehajtása ellen nem szól döntő súlyú indok, akkor mindent egybevetve nem A-t és nem is B-t kell végrehajtani, hanem (A vagy B)-t. S prima facie köteles végrehajtani A-t (T1), és prima facie köteles végrehajtani B-t (T2.), továbbá külön-külön mind A, mind B végrehajtható (T3.). Ebből pedig az következik, hogy legalább az egyik mindenképpen végrehajtandó. Más szóval, vagy A-t, vagy B-t az összes körülmény egybevetése alapján végre kell hajtani. Ugyanakkor megengedett, hogy S A-t (ne pedig B-t) hajtsa végre, hiszen a B mellett szóló indok nem döntő súlyú, tehát nem zárja ki, hogy S végrehajtsa A-t. Ha pedig A-t végrehajtja, akkor megengedett, hogy ne hajtsa végre B-t, hiszen A-t és B-t lehetetlen egyszerre végrehajtania (T4.), és így - a „nem kell, ha nem lehet” elv miatt - ha már A-t végrehajtja, s ha ezért nem lehet B-t is végrehajtania, akkor B-t nem is kell végrehajtania. És viszont: megengedett, hogy B-t (ne pedig A-t) hajtsa végre, hiszen az A mellett szóló indok nem döntő súlyú, tehát nem zárja ki, hogy S végrehajtsa B-t. Ha pedig B-t végrehajtja, akkor megengedett, hogy ne hajtsa végre A-t, hiszen A-t és B-t lehetetlen egyszerre végrehajtania, és így - a „nem kell, ha nem lehet” elve miatt - ha már B-t végrehajtja, s ha ezért nem lehet A-t is végrehajtania, akkor A-t nem is kell végrehajtania.

 

A dilemma lehetőségének védelmezője talán azt feleli erre: a következtetés helyes ugyan, de az egyik premissza - a „nem kell, ha nem lehet” elve - téves. Mihelyt elvetjük ezt az elvet, a konklúzió is elesik.

 

Nos, a „nem kell, ha nem lehet” elvét valóban sok kritika érte. Az ellenvetések lényege az, hogy gyakran olyan jellemvonások miatt hibáztatunk embereket, melyeket nem áll hatalmukban kontrollálni: „Nem volna szabad ilyen hirtelen haragúnak lennie”, és így tovább. De bármi legyen az álláspontunk az ilyen esetekről, a kötelességek elmulasztása nem tartozik közéjük. Nem mondanánk azt, hogy S köteles lett volna A-t cselekedni, ha A nem tartozott a választható lehetőségek közé (és ha az sem igaz, hogy A a választható lehetőségek közt lett volna, ha maga S nem zárja ki onnan egy B cselekedettel, melyet módjában állt volna elkerülni). Itt beérem ezzel a megállapítással, és nem tárgyalom az ellenvetések szerteágazó irodalmát.

 

Az olvasó mindamellett kevesellheti ezt az érvet, és ragaszkodhat ahhoz, hogy a „nem kell, ha nem lehet” princípium elvetendő. Ezért azt javaslom, helyettesítsük ezt egy másikkal, mely kevésbé vitatott, „a kötelesség végrehajtásának elvével” (obligation execution principle):

 

Ha A-t meg kell tenni, és ha B végrehajtása lehetetlenné teszi A végrehajtá­sát, akkor B-t nem szabad megtenni.

 

Ha S-nek A és B közül legalább az egyiket meg kell tennie, és ha nem szól döntő indok az ellen, hogy A végrehajtását válassza, akkor megengedett, hogy A-t válassza. De mivel nem megengedett, hogy sem B-t, sem A-t ne hajtsa végre, ezért vagy A-t, vagy B-t (bár nem mind a ket­tőt) meg is kell tennie. Ha tehát S azt választotta, hogy nem teszi meg B-t, de megteszi A-t, akkor A-t mindent egybevetve meg kell tennie. Csakhogy A és B nem hajtható végre egyszerre, tehát B végrehajtása lehetetlenné tenné A végrehajtását. Ebből pedig „a kötelességek végrehajtásának elve” miatt az következik, hogy S-nek nem szabad megtennie B-t. És mivel nem szabad, ezért nem is kell. Hasonló okokból S számára megengedett, hogy B-t valósítsa meg, s ha egyszer B-t választotta, akkor nem szabad végrehajtania A-t, tehát megengedett, hogy A-t ne hajtsa végre. Ha S-nek A és B közül legalább az egyiket meg kell tennie, s ha A és B nem hajtható végre egyszerre, akkor S-nek nem (A és B)-t, hanem (A vagy B)-t kell megvalósítania.

 

Egyszóval, ha A és B konfliktusában egyik cselekedet mellett sem szólnak döntő súlyú indokok, ebből az következik, hogy bármelyiknek a végrehajtása megengedett, és ugyanígy megengedett bármelyiknek az elmulasztása is, feltéve, hogy a cselekvő a másikat megvalósítja.

 

Ezzel azonban elesik a morális dilemmáknak tulajdonított azon sajátosság is, hogy a dilemmatikus konfliktus erkölcsileg megoldhatatlan volna. A konfliktus megoldható, hiszen a cselekvőnek nem A-t és nem B-t kell végrehajtania, hanem (A vagy B)-t. Bármelyiket hajtsa végre A és B közül, mindenképpen helyesen jár el. Igaz, erkölcsi szempontok nem igazítják el abban, hogy a kettő közül melyiket válassza. Ám ahol erkölcsi megfontolások alapján nincs mód megmondani, hogy a nyitva álló lehetőségek közül melyikre essen a választás, ott az ésszerűség azt diktálja, hogy erkölcsön kívüli szempontokhoz forduljunk segítségért. Ha A vagy B közül bármelyiknek az előnyben részesítése megengedett, mert nincs erkölcsi indok, mely akár az egyik, akár a másik kiválasztása ellen szólna, akkor az adott döntési helyzetre vonatkozó erkölcsi indokok azt is megengedik, hogy a választást erkölcsön kívüli szempontok segítségével hajtsuk végre.[23]

 

Képzeljük el Sophie választásának alábbi variánsát:

 

Sophie választ - 4. A peronon várakozó rab ezt suttogja: „Ha balra mész, elveszik tőled a fiadat. Ha jobbra indulsz, a lányodat veszik el. És még valami. A balra tartók egy olyan altáborba kerülnek, ahol a felnőtteket halálra dolgoztatják. A jobb oldali altáborban egy kicsivel elviselhetőbbek a munkafeltételek.”

 

A fiú megmentése melletti indokok nem erősebbek a lány megmentése melletti indokoknál, és viszont. A döntési helyzetre vonatkozó erkölcsi megfontolások mindkét választást megengedik. Bármelyik lehetőséget válassza is Sophie, nem tesz olyat, amit az adott körülmények közt tilos volna megtennie. Bármelyiket választhatja. A választás során bármilyen nem erkölcsi megfontolást alapul vehet, feltéve, hogy annak figyelembevétele nem kifogásolható eleve. Nem hibázik, ha arra indul, amerre a munka kibírhatóbbnak ígérkezik. Ennek a szempontnak nincs köze anyai kötelezettségeihez. De mivel az anyai kötelezettségek nem döntik el, hogy mit kell választania, ezért nem tiltják meg, hogy ilyen, erkölcsi dilemmája szempontjából semleges megfontolás alapján döntsön.

 

A most szemügyre vett esetben Sophie bár nem erkölcsi, de érdemi indítóok alapján dönt: azt az altábort választja, ahol jobbak a túlélési esélyei. Előfordulhat azonban, hogy a döntési helyzetre vonatkozó nem erkölcsi szempontok ugyanúgy kiegyenlítsék egymást, mint az erkölcsiek. Képzeljük el ugyanezt az esetet, két különbséggel. Sophie egyedül van, nincsenek vele a gyerekei. Kérdésére a rab azt válaszolja: „Mindegy, hogy melyik altábort választod, a munka mindenütt egyformán elviselhetetlen, mindenütt egyformán éhezni fogsz, mindenütt dühöng a hastífusz.” Sophie-nak választania kell; ha néhány másodpercen belül nem indul el valamerre, lelövik. Hogyan válasszon?

 

Nem választhat azon az alapon, hogy mi szól az altáborok mellett és ellen: egyformán pokoli hely mind a kettő. Ha nem akar Buridan szamarának sorsára jutni, magának kell indítóokot teremtenie a választáshoz. De miféle indítóokot teremthet? Mondjuk, elhatározza, hogy arra indul, amerre a sorban előtte álló. Vagy, épp ellenkezőleg, bármerre induljon az illető, ő a másik irányba fog tartani. Vagy arra megy, amerre felhősebb az ég. Vagy amerre felhőtlenebb. Vagy amerre madarat lát repülni. Vagy amerre nem repül madár. Mindegy, hogy melyik szabályt teszi magáévá; az a lényeg, hogy kitaláljon egyet. A választott szabály önkényes; semmi köze ahhoz, hogy mi vár Sophie-ra az út végén, ha balra, s mi, ha jobbra indul el. Mégis ésszerű egy ilyen maga alkotta szabályhoz folyamodnia, hisz döntenie kell, különben azonnal meghal, és az összes körülményt mérlegre téve nem találhat érdemi, nem önkényes indokot, mely az alternatívát eldöntené a számára.

 

Most pedig térjünk vissza oda, hogy Sophie a gyerekeivel várakozik a sorára: ha balra indul, a fiát veszik el tőle, ha jobbra, a lányát – egyébként minden ugyanúgy van, mint az imént. Ahhoz, hogy magát és legalább az egyik gyerekét megmentse, döntenie kell, el kell indulnia valamelyik irányba. A két gyerekkel szembeni kötelezettségek alapján ugyanúgy nem tud választani a két altábor között, mint a várható munka- és életkörülmények alapján. Ha megengedett, hogy az erkölcsi választás szempontjából közömbös, nem erkölcsi kritériumok alapján válasszon, akkor az is megengedett, hogy a nem erkölcsi választás szempontjából közömbös, teljesen önkényes kritériumok alapján válasszon. Tehát erkölcsi szempontból megengedett, az ésszerűség szempontjából pedig okos és elvárható, hogy alkosson a maga számára valamilyen - akármilyen - követhető szabályt, mely kisegíti a döntésképtelenség állapotából.[24]

 

Bár az alternatívát a rá vonatkozó erkölcsi megfontolások nem döntik el, ebből nem következik, hogy az megoldhatatlan volna. Sophie-nak nem kell (az összes körülmény mérlegelése alapján) mind az egyik, mind a másik cselekedetet végrehajtania; mindent egybevetve csak az várható el tőle, hogy az egyiket végrehajtsa. És ennek az egynek a kiválasztására mindig van lehetőség; akkor is, ha nem áll rendelkezésre döntő erkölcsi indok, mely kitüntetné a többivel szemben. Ha nincs döntő erkölcsi indok, akkor megengedett nem erkölcsi indokok után néznie. Ha döntő súlyú nem erkölcsi indok sincs, akkor megengedett, hogy maga alkosson a maga számára döntő súlyú indokot, oly módon, hogy valamilyen tetszőleges döntési szabályt gondol ki, és elhatározza, hogy ezt fogja követni. Ha pedig ezt megtette, akkor ésszerű kitartania a választott alternatíva mellett. A mérlegelés újrakezdése visszavinné a döntésképtelenség állapotába, és ez rosszabb volna, mint megmaradni az önkényesen kiszemelt alternatívánál.

 

Egyszóval, a nem dilemmatikus olvasat tagadja, hogy léteznének racionálisan megoldhatatlan (morális vagy nem morális) döntési helyzetek. Ez nem jelenti, hogy semmi különbség ne volna két helyzet között, ha az elsőben az egyik cselekvési lehetőség mellett döntő súlyú indokok szólnak, a másodikban pedig egyik cselekvési lehetőség mellett sem szólnak döntő súlyú indokok. A különbség azonban nem abban áll, hogy az első konfliktus megoldható, a második pedig megoldhatatlan volna. A különbség az, hogy az elsőben a megoldás a rivális erkölcsi indokok által determinált, a másodikban pedig nem determinált vagy (pontosabban) aluldeterminált.

 

Lássuk most már, hogyan módosul a dilemmát összegző tételsor (a számokat megelőző '-D' betűjel az elgondolás „nem dilemmatikos” voltára utal):

 

~Dl-5. ugyanaz, mint T1-5.

~D6. ugyanaz, mint T6b.

~D7. S mindent egybevetve vagy A-t, vagy B-t köteles végrehajtani.

 

Ha a T7. tételt a -D7. tétellel helyettesítjük, akkor T8. elesik. Nem lesz igaz, hogy bármit válasszon S, mindenképpen megsért egy erkölcsi kívánalmat, melyet az összes körülmény mérlegelése alapján teljesítenie kellene. Helyébe az a megállapítás kerül, hogy

 

~D8. akár A, akár B végrehajtását válassza, S nem sért meg olyan kötelességet, melyet mindent egybevetve teljesítenie kellene.

 

Ily módon viszont elesik T9. is: S-t immár nem fenyegeti, hogy bármit válasszon, mindenképpen vétkessé válik. Kárhoztatható volna, ha sem A-t, sem B-t nem cselekedné meg (feltéve, hogy módjában állna ez, ahogy Sophie-nak módjában állt volna elutasítani az SS-orvos ajánlatát). Ha azonban A és B közül az egyiket - bármelyiket - végrehajtja, akkor nem róható föl neki, hogy a másikat nem hajtotta végre. Tehát

 

~D9. ha S végrehajtja A-t, akkor nem követ el vétséget azzal, hogy nem hajtja végre B-t, s ha végrehajtja B-t, akkor nem követ el vétséget azzal, hogy nem hajtja végre A-t.

 

Sophie valami szörnyű dolgot tesz, amikor kijelöli lányát a halálra, de bűnt nem követ el.[25]

 

Morális dilemmák nem lehetségesek. Ez azonban nem jelenti, hogy ne volnának lehetségesek olyan helyzetek, melyeket morális dilemmának érzünk - vagyis úgy érezzük, hogy aki ilyen helyzetbe került, az bármit válasszon, bűnt követ el, és még csak azt sem tudhatja, hogy a választható bűnök közül melyiket vegye magára.

 

A nem dilemmatikus olvasat szerint morális dilemmaként az olyan helyzeteket éljük meg, ahol valamennyi választható cselekvési lehetőség mellett (prima facie) erkölcsi indokok szólnak, és ahol egy sincs ezek között, mely döntő súlyú indokként magasodna a többi fölébe. Minél nyomósabb erkölcsi megfontolások egyenlítik ki egymást egy ilyen látszólagos dilemma keretében, annál inkább érezheti úgy a választás elé kényszerült egyén, hogy a döntésére vonatkozó prima facie indokok az összes körülmény mérlegelése alapján is mind követendők, tehát bármelyik mellett döntsön, olyat fog tenni, amit nem szabad. Ha azonban a dilemma nem valódi, akkor ez az érzés téves. Annak az embernek, aki egy dilemmának látszó helyzetben cselekedvén utóbb önvád és bűntudat martalékává válik, hibásan működnek az erkölcsi érzelmei. Vétkesnek érzi magát, noha nem az.

 

De ha így van, honnan az erkölcsi rossz érzés, mely hatalmába keríti őt? A nem dilemmatikus olvasat így válaszol erre a kérdésre. Erkölcsi természetű rossz érzéseink akkor írhatók le bűntudatként, amikor úgy érezzük, hogy miattunk következett be valami rossz; hogy módunk lett volna másképp cselekedni, mint ahogy cselekedtünk, s ha nem így járunk el, a rossz nem következett volna be; hogy tehát legalább részben miénk a felelősség a dolgok kárhoztatható alakulásáért. A bűntudat logikus velejárója a megbánás: „Hibáztam; bárcsak ne követtem volna el a hibát”.

 

Ha nem indokolt, hogy hibáztassuk magunkat a történtekért, akkor alaptalan az önvád és a bűntudat. Ám ez nem okvetlenül jelenti, hogy ugyanebben a helyzetben az erkölcsi rossz érzés más típusai is alaptalanok volnának. Gondoljunk arra a sofőrre, aki a lehető legnagyobb gondossággal vezet, és mégis halálra gázol egy kisfiút, mivel ez féktávolságon belül az autó elé ugrik. Mi, a baleset szemtanúi, iszonyúan sajnálni fogjuk a történteket. A sajnálkozás hasonlít a megbánásra annyiban, hogy vele jár a visszamenőleges kívánság: „Bárcsak minden másként történt volna.” De mégsem megbánás az, amit érzünk, és nem is tévesztjük össze a bűnösség érzésével. Nem azt sajnáljuk, hogy mi magunk nem cselekedtünk másként, hanem azt, hogy a kisfiú nem nézett körül, mielőtt az úttestre futott; hogy az autó nem pár másod-perccel előbb vagy később érkezett a helyszínre, és így tovább. Számunkra ezek külső történések, és nem teszünk különbséget köztük: mindegy, hogy a gyerek jár el óvatosabban, vagy az autó érkezik előbb (vagy később) - a szörnyű eseményre sem az egyik, sem a másik esetben nem került volna sor.

 

Megütköznénk azon, ha a sofőr nem sajnálná, hozzánk hasonlóan, a történteket. Ugyanakkor azon is csodálkoznánk, ha a balesetet együttesen okozó események az ő számára is egyenrangúak volnának. Amit a gyerek tett, az az ő szemében is külső cselekmény. Ellenben az autó mozgása az ő műve. Rajta múlott, hogy az autó nem előbb és nem később, hanem éppen akkor érkezett a helyszínre, amikor útvonala keresztezte a kisfiúét. Nem róható föl neki, hogy nem öt másodperccel előbb vagy később indult, vagy hogy nem hajtott egy icipicit lassabban vagy gyorsabban, hisz nem számíthatott a gyerek feltűnésére. De ő mégsem fog megállni annál, hogy „Bárcsak minden másként történt volna”. Óhatatlanul gondolni fog arra is, hogy mi lett volna, ha a kisfiú óvatosabb, de a figyelmét az fogja inkább lekötni, hogy mit tehetett volna másképp ő maga. „Bárcsak előbb vagy később indultam volna, bárcsak lassabban vagy gyorsabban vezettem volna.”

 

Ez nem megbánás; a sofőr nem hibázott, nincs mit megbánnia. Bármelyik pillanatban indította volna el az autóját, pontosan ugyanakkora (egyformán elhanyagolható) valószínűsége lett volna, hogy bár az elvárható óvatossággal vezet, később mégis elgázol valakit. Amikor útnak indult, akkori ismeretei alapján mindegy volt, hogy melyik pillanatban indul. Nem mondhatja magának: „Bárcsak jobban törődtem volna azokkal az információkkal, melyek alapján előre látható volt, hogy ha épp akkor indulok, amikor indultam, elütöm a kisfiút.” Nem mondhatja ezt, mert előzetesen nem voltak ilyen információi - ezekkel csak utólag, a baleset bekövetkezte után rendelkezik. Sóhaja valami egészen mást fejez ki: „Bárcsak több szerencsém lett volna.” Sajnálhatja, hogy nem volt több szerencséje, de nem bánhatja meg.

 

De ez a sajnálkozás mégis közelében van a megbánásnak, amit jól mutat, hogy a szerencsétlen férfi a balesetet követő napokban, hetekben újra és újra végigpörgeti maga előtt a jelenetet, újra és újra fölteszi magának a kérdést: „Biztos, hogy nem hibáztam?”

 

Bemard Williams a saját tett miatti sajnálkozásnak (agent regret) nevezi ezt a jelenséget, megkülönböztetendő a külső szemlélő sajnálkozásától.[26]

 

A nem dilemmatikus olvasat hívei (mint látni fogjuk, Williams nem tartozik közéjük) átveszik ezt a fogalmat, és azt állítják, hogy amit az aluldeterminált konfliktusban választó ember alapos okkal érezhet, az nem bűntudat és megbánás, hanem a saját tett miatti sajnálkozás.

 

Vegyük szemügyre Sophie történetének egy újabb változatát.

 

Sophie választ - 5. Sophie nem beszél németül; nem tudja megszólítani az SS-orvost. A férfi int a fejével, az őrök mindkét gyereket kitépik az anya kezéből. A gyerekeket bal felé hurcolják, Sophie-t jobb felé lökdösik.

 

Anyaként Sophie köteles mindent megtenni a gyerekeiért, ami emberileg lehetséges, ez ugyanúgy igaz most is, mint a történet összes többi változatában. Ha két gyereke közül legalább az egyiket megmentheti, akkor meg kell mentenie. Ám ez egy absztrakt elv, mely önmagában nem mondja meg, hogy az adott helyzetben milyen cselekedetet kíván meg. Sőt arról is hallgat, hogy az adott helyzetben egyáltalán kíván-e cselekvést. A németül nem beszélő Sophie esetében nem kíván, mert nincs olyan cselekedet, mely eleget tehetne neki.

 

Ez nem jelenti, hogy az anyai felelősség elve teljesen néma volna. Sophie-nak iszonyú fájdalommal kell arra gondolnia, hogy ez a szörnyűség megtörténhetett a gyerekeivel, és fájdalma nem a külső szemlélő sajnálkozása lesz. Hiszen ő nem kívülálló megfigyelője a történteknek, hanem a gyerekek anyja, akinek mindent meg kellene tennie értük, ami emberileg lehetséges - csakhogy nem tehet semmit, mert nem tud németül. Így hát nemcsak azt fogja gondolni: „Bárcsak soha ne hozták volna ide a gyerekeimet”, hanem ezt is: „Bárcsak gyerekkoromban megtanultam volna németül.” De ez csak az elmulasztott cselekedetek miatti sajnálkozás, ahogy a balesetben vétlen sofőrnek is csak sajnálkozásra van oka amiatt, hogy nem tíz másodperccel korábban vagy később ért a helyszínre. Auschwitz kapujában szerencsének bizonyult volna, ha Sophie gyerekkorában megtanul németül, de Sophie nem tehet szemrehányást magának amiatt, hogy nem volt szerencséje. Pontosabban, ha szemrehányást tesz magának a mulasztás miatt, mi nem gondolnánk, hogy jogos az önvád.

 

A nem dilemmatikus olvasatból az következik, hogy ebből a szempontból nincs különbség Sophie eredeti története és a mostani között. Igaz, az újabb változatban Sophie-nak nincs, az eredetiben pedig volt választása, s ezért inkább érezzük úgy, hogy itt a mégoly fájó sajnálatnál többnek van helye. Ebből azonban, mint arra Terrance McConnell rámutat, nem következik, hogy az eredeti történetben valóban helyénvaló a bűntudat. A bűntudat és a saját tett miatti sajnálkozás nem az érzés intenzitásában különböznek egymástól: mindkettő lehet viszonylag enyhe vagy elviselhetetlenül gyötrelmes. A különbség azokban az ítéletekben rejlik, melyeket az adott érzelmi állapot feltételez. Aki megbánta a tettét, az feltételezi, hogy a terhére írható hibát követett el; aki sajnálja a tettét, az nem okvetlenül gondol felróható hibára. Akkor érzünk bűntudatot, amikor úgy véljük, hogy bűnt követtünk el, és a bűntudat érzése akkor indokolt, ha vélekedésünk igaz.

 

Aki bűnösnek érzi magát, annak az erkölcsi érzelmei azt súgják, hogy felróható hibát követett el, de ez nem jelenti, hogy valóban felróható hibát követett volna el. Tetteink erkölcsi értéke nem attól függ, hogy milyen érzelmek kerítenek a hatalmukba velük kapcsolatban, hanem megfordítva, érzéseink attól függően helytállóak vagy tévesek, hogy megfelelnek-e tetteink erkölcsi értékének. Ezért az, hogy az aluldeterminált konfliktusban választó ember utóbb önvád martaléka lesz, nem bizonyítja a dilemma valódiságát. Azt csak az bizonyíthatná, ha az önvádat megalapozottnak találnánk.[27]

 

De ha a bűnösség érzése téves, mi magyarázza akkor, hogy oly makacsul üldözi az aluldeterminált konfliktusokkal birkózó embereket? A nem dilemmatikus olvasat keretében a következő válasz adható erre a kérdésre.

 

Az aluldeterminált konfliktusok megoldása más, mint amikor a választható lehetőségek közül kiemelkedik egy, melyet döntő súlyú erkölcsi indok támogat. Aluldeterminált konfliktusokban hiába keres a cselekvő döntő súlyú erkölcsi indokot; a választási helyzet erkölcsileg nem kellően meghatározott. Bár a választásnak erkölcsi jelentősége van, a helyzet elemzéséből mégsem meríthető világos erkölcsi útmutatás. Ebbe pedig nehéz beletörődni. Minél nagyobb a tét, annál nehezebb.

 

Amikor nincs világos válasz a kérdésre, hogy mit kell tennünk, de tudjuk, hogy bármit tegyünk, mindenképpen nagy rosszat fogunk okozni, akkor jó okunk van kételkedni abban, hogy helyesen mértük-e fel a választható lehetőségeket és azok következményeit. Biztos-e, hogy csak ezek a lehetőségek álltak nyitva előttünk? (Ha Sophie megteheti, hogy miután a láger területére lépett, odamegy a gyerekcsoporthoz, átadja ékszereit az őrnek, és magához veszi a két gyerekét - ha ez a lehetőség nyitva áll előtte, s ha a döntés pillanatában is tudja, hogy a választható lehetőségek közé tartozik -, akkor iszonyú hiba elfogadnia az ajánlatot.) Biztos-e, hogy ha nem A-t választottuk volna, hanem B-t, akkor a következmény C lett volna? (Sophie Evát taszította el magától, és a kislányt meg is ölték, de nem tudhatja, hogy ha a fiára mutatott volna rá, az SS-orvos nem legyint: „Tudod mit, maradjon veled!”) Biztos-e, hogy a választható lehetőségek egyenértékűek voltak? Nem lehetséges, hogy a feláldozott alternatíva volt az értékesebb? (Nem lett volna-e mégis jobb a kislány megmentését választani?) Ezért nem kerülhetjük el a szorongató rossz érzést, hogy talán mégiscsak vétkesek vagyunk. Ezt a „talán"-t érezzük át, amikor úgy érezzük, mintha „biztosan” vétkesek volnánk.[28]

 

Képzeljük el továbbá, hogy egy jó barát azt mondja Sophie-nak: „Nincs okod az önvádra. Az adott helyzetben anyaként nem tehettél volna jobbat, mint amit tettél.” „Én is tudom, hogy nem tehettem jobbat”, felelheti Sophie. „De mégis elárultam a lányomat. Milyen anya volnék, ha nem érezném, hogy vétettem ellene?” Ez a válasz nem irracionális. Az, hogy Sophie vétkesnek érzi magát a lányával szemben, elválaszthatatlan anyai érzelmeitől. Csak úgy olthatná ki magában a lányával szembeni bűntudatot, ha a halott gyermeket mindenestül kitépné a szívéből. Micsoda anya az, aki képes elhidegülni a lányától, csak hogy ne kényszerüljön magát vádolni a haláláért? Így hát Sophie rosszul tenné, ha szabadulni próbálna a bűntudattól - akkor is, ha tudja, hogy tette igazolható volt.

 

Ez a megállapítás előremutat a piszkos kezek problémájához. De a nem dilemmatikus olvasatban más a szerepe. Az ember morális pszichológiájának egy sajátosságára hívja föl a figyelmet. „Az emberi lények érzelmei nem eléggé finomra hangoltak ahhoz”, írja Terrance McConnell, „hogy ha kauzális felelősségük van valamilyen ártalom keletkezésében, akkor morális felelősségük mértékétől függően képesek legyenek ki-be kapcsolni a lelkifurdalást."[29] És ez nem valami egyértelmű fogyatékossága az emberi pszichének. Nem nagyobb érzelmi tehetségnek, hanem rosszabb jellemnek tartanánk azt az embert, aki tökélyre vinné az erkölcsi érzelmeinek finomra hangolását. Ha igaz, hogy a dilemmának látszó helyzetekben a döntés felelőssége különlegesen nagy lehet, ha igaz, hogy emiatt az ilyen helyzetben cselekvő embertől elvárható az utólagos kételkedés és önvizsgálat, akkor az erkölcsi érzelmek pontatlansága, a saját tett miatti sajnálkozás és a bűntudat közti határ bizonytalansága fontos motivációs funkciót tölt be. Minél elmosódottabb a kétféle érzelmi állapot közti határvonal, annál hajlamosabbak vagyunk a kételkedésre és önvizsgálatra utólag, és a lehető leggondosabb döntésre előzetesen.[30]

 

Végezetül, amikor a szemben álló erkölcsi indokok mérlegelése nem mondja meg nekünk, hogy mit kell tennünk, akkor hiába lesz a konfliktus - mint láttuk - megoldható, a megoldás módja erkölcsileg problematikus marad. Sorshúzással dönteni két nem erkölcsi indítóok versenyében, ez nem problematikus. Végképp nem az, ha a választás triviális. Amikor egyformán lényegtelen lehetőségek közt kell választanunk, akkor még olyankor is célszerű lehet vakon rábökni valamelyikre, amikor talán volna egy árnyalattal jobb választás, mert ennek megtalálása nem éri meg a szükséges időt és erőfeszítést. Az erkölcsi választások azonban nem triviálisak, sőt rendkívül súlyosak is lehetnek. Nevezzük radikális döntésnek az olyan választásokat, ahol mindkét oldalon súlyos erkölcsi megfontolások sorakoznak, de még ha elegendő idő volna is az információgyűjtés és a mérlegelés folytatására, akkor sem találhatnánk az alternatívát egyértelműen eldöntő indokot. Nos, sorshúzásra - vagy valami ehhez hasonló metódusra - bízni egy radikális döntést, ez bizony a legnagyobb frivolság; akkor is az, ha egyszerűen nincs más megoldás. Az eljárás részint túl könnyű a következmények súlyához képest. Részint pedig a cselekvő a vakvéletlen személytelen erőire bízza a döntést, s ezzel eltávolítja magától a felelősséget azért, amit tesz. A morális konfliktusok az élet legsúlyosabb választásai közé tartoznak, és a súlyos választások erkölcsi tulajdonságai közé tartozik, hogy a cselekvőnek vállalnia kell értük a teljes felelősséget. Amikor egyik oldalon sem emelkedik ki döntő súlyú erkölcsi indok, akkor erre egyszerűen nincsen módja.[31]

 

Sophie, ha mindkét gyerekét egyformán szereti, nemcsak olyat tesz, amit nem volna szabad, hanem úgy dönti el, hogy a két egyformán rossz cselekedet közül melyiket teszi meg, ahogyan nem volna szabad. Önkényesen választ, mert nem tehet mást. Véletlen, erkölcsileg közömbös körülményekre, a saját személyiségétől független tényezőkre bízza a döntést, mert nincsenek erkölcsileg releváns körülmények, melyekre hagyatkozhatna, s melyekre hagyatkozva döntését a sajátjaként vállalhatná. S ennek önmagában is erkölcsi rossz érzéssel kell eltöltenie.

 

Ideje összefoglalnunk, hogyan ad számot a nem dilemmatikus olvasat a Sophie példázatán bemutatott döntési helyzetek tulajdonságairól. Emlékeztetőül: az ilyen helyzeteket az jellemzi, hogy

 

1. bármit válasszon a cselekvő, mindenképpen valami jóvátehetetlent kényszerül tenni;

2. ahhoz, hogy csak jóvátehetetlen lépések közt választhasson, nem okvetlenül kell neki magának valami jóvátehetetlent elkövetnie;

3. utóbb nem kerülheti el az erkölcsi önmeghasonlást;

4. tettét mégsem ítéljük el, meghasonlását nem elégtétellel, hanem „félelemmel és szánalommal” fogadjuk.

 

A nem dilemmatikus olvasat elfogadja, hogy a „jóvátehetetlen” itt „bűnös” vagy „vétkes” dolgot jelent. Szemben a tragikus olvasattal tagadja, hogy léteznének döntési helyzetek, melyekbe a cselekvő ártatlanul csöppenhetne bele, de csak vétkesként kerülhetne ki belőlük. Amellett érvel, hogy az aluldeterminált morális konfliktusok nem valódi dilemmák. Az ilyen helyzetben hozott döntés következményei - ha maga a döntés helyes volt - nem igazolják az utólagos bűntudatot és önvádat. De jóllehet a bűnösség érzése téves, a tévedés mégsem véletlenül jár együtt a dilemmaszerű helyzetekkel: rendszeres újratermelődését megmagyarázza a nagyfokú bizonytalanság, az erkölcsi érzelmekhez való indokolt ragaszkodás és a döntés személytelensége. Végül, a nem dilemmatikus olvasat természetes módon magában foglalja, hogy a cselekvőt - ha helyesen döntött - nincs okunk elítélni a tettéért. Miért ítélnénk el, ha egyszer nem hibázott?

 

5.4 ÚTBAN A REVIZIONISTA OLVASAT FELÉ

 

A nem dilemmatikus olvasat nagy előnye, hogy konzisztens. Mellette szól továbbá, hogy nem szakítja meg a vétkesség és a személyes felelősség közti kapcsolatot.

 

Gyengéje viszont, hogy nem kínál megnyugtató leírást a dilemmaként átélt helyzetek fenomenológiájáról. Magyarázata két összetevőből áll. Egyrészt azt mondja, hogy amit ilyenkor indokolt éreznünk, az nem bűntudat, hanem a saját tettünk miatti sajnálkozás. Másrészt azonban figyelembe veszi, hogy a sajnálkozásnak ez a válfaja nem fedi pontosan érzelmi tapasztalatainkat. Ezért külön magyarázatot kínál arra, hogy rossz érzésünk miért megy túl ezen a - magában véve nem is okvetlenül erkölcsi - lelki reakción. Azt az embert, aki úgy érzi, hogy morális dilemmában döntött, valóban - s jó okkal - üldözi a kétely, hogy nem hibázott-e. Az az ember, aki egy ilyen döntés után képes bűntudat nélkül élni, pocsék karakter volna. S az az ember, aki sorshúzás útján dönti el a lehető legsúlyosabb morális alternatívát, okkal érzi úgy, hogy bár nem tehetett mást, ez még sincs rendben.

 

Ennek az interpretációnak mindkét összetevőjével gondok vannak. Egyfelől, a „saját tett miatti sajnálkozás” nem jól alkalmazható arra, amit Sophie-nak kell éreznie. Ez a fajta sajnálkozás, mint láttuk, abban a sóhajban kap adekvát kifejezést, hogy „Bárcsak másként cselekedtem volna.” Sophie azonban nem gondolhatja, hogy lett volna jobb választása annál, amit ténylegesen választott. Neki valami egész mást kell kívánnia: „Bárcsak ne kerültem volna olyan helyzetbe, amikor nem választhattam másként.” Ez a sóhaj a körülményeknek szól, nem a tettnek. Magát a tettet Sophie-nak éppúgy nincs oka sajnálni, mint megbánni - ha akár az egyiken, akár a másikon azt az óhajt értjük, hogy bárcsak ne azt tette volna, amit tett. Ennyiben Sophie sóhaja nem a cselekvő, hanem a külső szemlélő sajnálkozására hasonlít; a megfigyelőére, aki azt fájlalja, hogy nem másként alakultak a dolgok.

 

De ugyanakkor Sophie nem a megfigyelő helyzetében van. Neki arra is elborzadva kell gondolnia, amit ő maga tett, nemcsak cselekedetének körülményeire. Csakhogy ezt a borzadályt a saját tett miatti sajnálkozás fogalma nem írja le.

 

Úgy tűnik, a dilemmában hozott döntést követő érzelmi állapotoknak valamilyen harmadik tünetcsoportot kell alkotniuk a bűntudat és a saját tett miatti sajnálkozás között. Ahhoz, hogy ezt megfelelően leírhassuk, magát az erkölcsi problémát kell újraértelmeznünk, melyre a keresett érzelmi állapotok válaszolnak.

 

Gond van másfelől azokkal a megfigyelésekkel is, melyek a saját tett miatti sajnálkozás bűntudatba fordulásáról hivatottak számot adni. Ezek a megfigyelések önmagukban helytállók és pontosak. A baj az, hogy csak látszólag magyarázzák meg a dilemmaként átélt helyzetek centrális tapasztalatát.

 

A leküzdhetetlen bizonytalanság, hogy esetleg hibáztunk, valóban gyötrelmes érzés - csakhogy nem ez vesz üldözőbe bennünket, amikor tudjuk, hogy helyesen választottunk ugyan, ám egyaránt szörnyű lehetőségek közül. Ez az érzés olyankor is hatalmába keríti az embert, amikor a bizonytalanság kizárt. Ha Agamemnón, Iphigeneia apja és a görög seregek fővezére, feláldozza a lányát Zeusznak, atyai kötelességével kerül szembe. Ha nem áldozza föl a lányt, fővezéri kötelességének teljesítését mulasztja el. Meghozza az áldozatot, és aztán éjszakákon át álmatlanul hánykolódik az ágyán. De „nem a kétely miatt nem jön a szemére álom, hanem a bizonyosság miatt”, írja Bemard Williams.[32]

 

Ugyanígy áll a dolog azzal a rossz érzéssel, mely akkor kerít a hatalmába bennünket, ha valamilyen önkényes, sorshúzásszerű procedúra segítségével viszünk dűlőre egy radikális döntést. A vakvéletlenre bízni, hogy döntsön helyettünk, ez - ha a tét súlyos - kétségkívül nem illik a tetteiért felelősséget vállaló emberhez. De az emiatti rossz érzés nem azonos azzal, amit maga a tett okoz. Sophie nem azt szenvedi meg elsősorban, hogy mérlegelés nélkül taszította el magától a lányát, hanem azt, hogy egyáltalán eltaszította. Ha érdemi indokok alapján döntött volna, cselekedete akkor is mázsás súlyként nehezedne a lelkiismeretére.

 

Ami most már azt illeti, hogy Sophie rosszul teszi, ha megpróbálja kioltani magában a lányával szembeni bűntudatot, ez kétségkívül igaz, de nem áll meg önmagában. Abból indultunk ki, hogy az asszony választása igazolható: az adott körülmények közt nem tehetett volna jobbat (de tehetett volna rosszabbat). Ha így van, akkor az egész lelkén elhatalmasodó erkölcsi rossz érzés magyarázatot kíván. Tegyük fel, nincs semmi a cselekedetben, ami azt vállalhatatlanná tenné. Ebben az esetben érthetetlen, hogy miért ne szabadulhatna Sophie a bűntudattól úgy, hogy az anyai szeretet mégse haljon ki belőle. Vagy elkövetett valamit a lánya ellen, ami akkor is aggályossá teszi a cselekedetét, ha az a legjobb, amit tehetett, vagy nincs oka úgy érezni, hogy a bűntudattól való menekülés a szeretetlenség jele volna.

 

Ezek az észrevételek megint csak azt sugallják, hogy a vitatott érzelmi állapotoknak valamilyen harmadik tünetcsoportot kell alkotniuk a bűntudat és a saját tett miatti sajnálkozás között. De mivel az erkölcsi érzelmeket a velük összefonódó erkölcsi ítéletekből kell megértenünk és nem fordítva, ezért ahhoz, hogy a harmadik tünetcsoportot megfelelően leírhassuk, magát az erkölcsi problémát kell újraértelmeznünk, melyre a keresett érzelmi állapotok válaszolnak.

 

Egyszóval, a nem dilemmatikus olvasat meggyőző érveket tartalmaz a tragikus olvasat ellen, azonban képtelen hiánytalanul számot adni a dilemmaként átélt helyzetek fenomenológiájáról. Így tehát okunk van újrakezdeni a probléma elemzését.

 

E fejezet hátralévő szakaszaiban egy harmadik olvasattal teszek kísérletet. Ez egyetért a kritikával, mellyel a nem dilemmatikus értelmezés illeti a tragikus értelmezést, mindenekelőtt azzal a megállapítással, hogy nem lehetséges konfliktus két mindent egybevetve teljesítendő kötelesség között. Elveti azonban a tragikus és a nem dilemmatikus értelmezés közös előföltevését, mely szerint morális dilemma akkor és csakis akkor keletkezhet, ha két mindent egybevetve teljesítendő kötelesség konfliktusában kell választani. Így azt a vélekedést is elveti, mely szerint ha lehetségesek morális dilemmák, akkor ezek tragikus természetűek, amikor az egyén csak két bűn között választhat; továbbá tagadja, hogy ha lehetségesek dilemmák, akkor az is lehetséges, hogy az ember ártatlanul kerüljön olyan helyzetbe, amikor bármit tegyen, elveszíti az ártatlanságát. Ezért nevezem az itt körvonalazandó olvasatot revizionistának.

 

A morális dilemmák revizionista interpretációja Bemard Williams tanulmányaiból eredeztethető. Ez talán meglepően hangzik, hisz Williams kétségkívül a tragikus olvasat mértékadó képviselője. Ugyanakkor esszéi, mindenekelőtt az „Etikai konzisztencia”, a revizionista magyarázat lényeges elemeit is megelőlegezik.

 

Az etikusok egy része, írja itt Williams, hajlamos prima facie erkölcsi indokokat látszólagosnak tekinteni: kezdetben úgy tűnik, mintha léteznének, közelebbről nézve azonban kiderül, hogy az első benyomás téves volt. A mérlegelés során alulmaradt prima facie indok elpárolog.

 

Amikor az 5.2 szakaszban bevezettük a prima facie és a mindent egybevetve követendő indokok megkülönböztetését, már szó volt róla, hogy a prima facie indok fogalmának olykor episztemológiai értelmezést adnak: eszerint prima facie indok az, ami csak indoknak látszik, de nem valódi indok. Ott beértük annyival, hogy a prima facie és a mindent egybevetve követendő indokok megkülönböztetése nem okvetlenül kötelez el az episztemológiai értelmezés mellett. Most továbblépünk.

 

Williams Richard Hare nevével köti össze azt az álláspontot, melyet itt episztemológiainak neveztünk. Tegyük fel, javasolja Hare, hogy adva van egy elv, mely szerint soha nem szabad végrehajtani egy cselekedetet, ha az a cselekedet H (mondjuk, valamilyen hazug közlésben áll), és adva van egy másik elv, mely szerint soha nem szabad végrehajtani egy cselekedetet, ha az a cselekedet I (mondjuk egy ígéret megszegése). Egy darabig gond nélkül zajlik az élet, ám egy szép napon olyan helyzetben találjuk magunkat, amikor H és I tilalmának nem tudunk egyszerre megfelelni. Mit tehetünk? Mondjuk, hosszas töprengés és vívódás után arra jutunk, hogy I-t mindenképpen el kell kerülni, tehát H elkövetését választjuk. Ám ez azt jelenti, hogy módosítottuk a H-t tiltó elvet. Már nem úgy szól, hogy “Soha nem szabad H-t cselekedni”, hanem így: “Soha nem szabad H-t cselekedni, kivéve, ha H megcselekvése nélkül nem tudom elkerülni I-t.”[33]

 

Azaz a cselekvésünket vezérlő elvek egyikéről korábban pontatlan elgondolásunk volt. A H szabálytól eljutunk a H* szabályhoz. Ha jól okoskodtunk, akkor H* közelebb áll ahhoz, hogy a hazugságra vonatkozó helyes szabály legyen, mint H. Ebből pedig az következik, hogy mihelyt az összes körülményt mérlegre tettük, s ezek fényében értelmeztük át a cselekvésünkre vonatkozó előírásokat, a feltételezett morális konfliktus eltűnik. Konfliktus csak prima facie – ám épp ezért nem valóságos – kötelességek közt keletkezhet; azok a kötelességek, melyeket mindent egybevetve kell teljesítenünk – valódi kötelességeink – nem kerülhetnek összeütközésbe egymással.

 

Williams összefoglalásában: a morális konfliktus keletkezését az magyarázza, hogy „nem eléggé felkészülten közelítettem a helyzethez, mivel morális elveim túlságosan egyszerűek voltak", és a konfliktus megoldása során „felkészültebbé váltam, mivel módosítottam elveim együttesén".[34]

 

Williams elismeri, hogy vannak esetek, amelyekre illik a prima facie indokok episztemológiai értelmezése. Viszont tagadja, hogy minden eset ilyen volna. Ha ügyfelem megszegi szerződésben vállalt kötelezettségeit, a szerződésből rám háruló kötelezettségek elpárolognak. Sophie anyai kötelességei azonban nem párolognak el attól, hogy választania kell két gyermeke között. A szerződésszegés tapasztalatai arra hívják fel a figyelmünket, hogy a szerződések betartásának kötelessége korlátozottabb, mint eredetileg hittük; valójában így szól: „Szerződésben vállalt kötelezettségeidet teljesítened kell, kivéve, ha...” Sophie története azonban nem arra tanít, hogy a gyermekeihez való hűség anyai kötelessége ugyanígy korlátozódna: „Nem szabad eltaszítani magadtól a gyermekedet, kivéve, ha...” Ott, az auschwitzi rámpán az egyik gyermek iránti kötelesség alulmarad, de nem tűnik el, része marad a döntési helyzetnek.

 

De mit jelent az, hogy az a kötelesség, melyet az adott helyzetben nem kell teljesíteni, mégis része marad a döntési helyzetnek? Williams azt mondja: kell legyen „valamelyes ereje”. Ha nem arra kötelez, hogy azt tegyem, amit előír, akkor valami másra: „kárpótolnom kell azokat a feleket, akiket hátrány sújt” teljesítésének elmaradása miatt.[35] W. D. Ross, akitől ez a gondolat származik, reziduális kötelességnek nevezi az ilyen másodlagos erkölcsi kívánalmakat, amelyekké az eredeti prima facie kötelességek átalakulnak, amikor egy erősebb kötelesség maga mögé utasítja őket.

 

Ez a megállapítás szolgál kiindulópontul a revizionista olvasathoz. Az első kérdés, melyre válaszolnunk kell, így hangzik: miben állnak a reziduális kötelességek és hogyan keletkeznek. A második kérdés a következő: hogyan terhelhetik reziduális kötelességek azt az embert, aki nem marasztalható el vétkes mulasztásban, amikor prima facie kötelességétől eltérő módon cselekszik. Végül tisztáznunk kell azt is, hogyan ad számot a reziduális kötelességek generálódása a dilemmák jellegzetes tulajdonságairól.

 

Williams szerint reziduális kötelességem abban áll, hogy „kárpótolnom kell” azokat, akiket - egyébként igazolt - választásom következtében hátrány sújt. Először azt kell belátnunk, hogy a reziduális kötelességek valóban egy másik személynek okozott veszteség jóvátételében állnak.

 

Sophie választása esélyt szerez az egyik gyereknek a túlélésre - ez mindent egybevetve igazolja a tettet, és ezért Sophie végső soron jó lélekkel vállalhatja döntését. De Sophie nem egyszerűen menti az egyik gyermekét: ugyanaz a cselekedet, mely a fiú szempontjából életmentés, a lány szempontjából árulás. Igazolt árulás, de mégiscsak árulás. Nem mindegy, hogy az anya úgy dob-e mentőövet a fiának, hogy a lányát közben nem éri sérelem, vagy a lánynak okozott sérelem árán. A lánynak okozott sérelem az az erkölcsi ár, amibe a fiúnak nyújtott segítség kerül.

 

Persze nemcsak az nem mindegy, hogy a fiút mentő tett egyszersmind a lány elárulása. Ugyanígy nem mindegy az sem, hogy a lány elárulása egyszersmind a fiút mentő tett. A lányt valódi, súlyos sérelem éri, de nem védhetetlen, hanem igazolt sérelem. Ezért abból, hogy a fiú megmentésének ára - erkölcsi ára - van, nem következik, hogy Sophie-nak másképp kellett volna döntenie, mint ahogyan döntött. Senki nem mondhatja neki: „Vétettél a lányod ellen, nem lett volna szabad azt tenned, amit tettél.” S így neki magának sincs oka azt mondani: „Bárcsak jobban meggondoltam volna, hogy mit teszek!” A választható lehetőségek közül egyik sem lett volna jobb, mint amit választott. Mégis, választásának értékeléséhez hozzátartozik a cselekedetét megterhelő erkölcsi költség.[36]

 

De miféle költséggel terheli meg Sophie erkölcsi számláját a választása? Sophie egyrészt árulást követ el a lánya ellen, aki eltaszított gyermekként hal meg. Ez a költség a lánynak okozott végső traumában áll: meg kell élnie, hogy a saját anyja küldi a halálba. Másrészt a lány ellen elkövetett árulással Sophie önmagára is súlyos erkölcsi terhet vesz: olyasmit cselekszik, amit anya önként nem tenne meg. Egész életében üldözni fogja a megválaszolhatatlan, kínzó kérdés: Milyen anya vagyok én, aki ezt tettem a lányommal? Cselekedete erkölcsi személyiségét terheli meg, integritását teszi kétségessé. Ám a saját személyiségében tett kár nem független a lányának okozott sérelemtől: ha Evának nem kellene eltaszított gyermekként meghalnia, a választás nem kezdené ki Sophie integritását. Ebben a történetben tehát a gyermeknek okozott sérelem az elsődleges; ez ássa alá az anya önbecsülését, és ez ad - kimerítő - magyarázatot belső meghasonlására. Ezért az önmagával való meghasonlást mint merőben másodlagos jelenséget egyelőre félretehetjük. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a prima facie kötelesség megsértésének erkölcsi ára azzal a veszteséggel azonos, amit a kötelességtől eltérő magatartás egy másik embernek okoz.

 

Ez érthetővé teszi, hogy a prima facie kötelességtől igazoltan eltérő magatartás miként hoz működésbe egy reziduális kötelességet. Mivel az eltérés igazolt, a megsértett prima facie kötelességnek az adott helyzetben nem kell eleget tenni. A kötelességtől való eltérés azonban sérelmet okoz. A veszteség elszenvedője nem kérheti számon a cselekvőn, hogy miért nem mást tett, mint amit tett - hisz ennél jobb választása nem volt. De mégis joggal mutat rá, hogy nem érdemelte meg a rámért csapást. Joggal hivatkozik arra, hogy - ha már a tett elkerülhetetlen - a vele járó veszteségeket, melyeket ő ártatlan áldozatként kényszerül elszenvedni, minimalizálni kell.

 

Tetteink morális költsége kétféleképpen minimalizálható. Egyfelől úgy, hogy a nyitva álló cselekvési lehetőségek közül azt választjuk, mely ugyanazt a célt a lehető legkisebb kár okozása árán éri el. Másfelől úgy, hogy az elkerülhetetlen kár elszenvedőit kárpótoljuk a veszteségeikért. Ha azt a lehetőséget választottuk, amelyiknek az erkölcsi ára mindent egybevetve a legalacsonyabb, akkor már csak a vesztes kárpótlása marad. Ezzel eljutottunk Williams megállapításához: „kárpótolnom kell azokat a feleket, akiket hátrány sújt” a választásom miatt.

 

Gondoljunk bele, mit is állítunk. A tett igazolt - a cselekvő nem bűnös, és bűnnek nem minősülő hibát sem követett el. A kárvallottak veszteségeit azonban jóvá kell tennie. Williams megszorítás nélkül állítja ezt, de valószínűleg nem megszorítás nélkül érti. Tegyük fel, hogy a veszteség okozása a cselekvőnek nem róható fel, de felróható a kár elszenvedőjének. Olykor maga a kárvallott tehet róla, hogy a cselekvő olyan helyzetbe került, melyben a prima facie kötelességet meg kellett sértenie, vagy ő tehet róla, hogy a prima facie kötelesség megsértése veszteséget okoz neki. Ilyen esetekben a cselekvőre nem nehezedik jóvátételi kötelesség. Amikor a cselekvő nem tehet a károkozásról, a kárvallott azonban tehet arról, hogy kárt okoztak neki, akkor az a helyes, ha a veszteséget az a személy viseli, akit sújt. Ugyanígy, amikor a cselekvőnek felróható, hogy kárt okoz, a kárvallottnak pedig nem róható fel, hogy kárt okoztak neki, akkor az a helyes, ha a veszteséget nem az a személy viseli, akit sújt, hanem átveszi az okozója.

 

Van azonban egy harmadik lehetőség is: az, amikor sem a kár okozója, sem a kár elszenvedője nem tehető felelőssé a keletkezett veszteségért. Williams alighanem erre a lehetőségre gondol. Biztos-e, hogy ilyenkor is az a helyes, ha a veszteséget az a személy viseli, akit sújt? Nem biztos, hisz nem az övé a felelősség. Igaz, nem is a cselekvőé. Olyan ez, mint amikor a kárt a körülmények véletlen összjátéka okozza. Veszteség van, de nincs felelős. Azonban mégsem egészen olyan, hisz nem külső körülmények okozták a kárt, hanem emberi cselekvés.

 

Előfordul, hogy a cselekvés szándékos ugyan, de a cselekvő nem számolt - a rendelkezésére álló ismeretek birtokában nem is számolhatott - a következményekkel. Ilyenkor azért mondjuk, hogy a cselekvő nem tehet a kárról, mert amikor meghozta, majd kivitelezte a döntését, nem kellett figyelembe vennie azokat a körülményeket, melyekkel kombinálódva a tett kárt okozott. Mégis, ebben az esetben is fölvethető, hogy a kárt a külső körülmények nem maguktól okozták, hanem emberi cselekvés közreműködésével, s hogy e különbségnek morális jelentősége lehet. A bennünket érdeklő esetek azonban nem ilyenek. Amikor Sophie odadobja a lányát az őröknek, nincs kétsége afelől, hogy ezzel aláírta Eva halálos ítéletét. Tudja, hogy megsértette prima facie anyai kötelességét. Tudja, hogy ez rossz. De azt is tudja, hogy semmivel sem volna jobb, ha a fiával tenné ugyanezt. Es sokkal rosszabb volna, ha nem tudná rászánni magát az egyik gyerek elutasítására sem. A szörnyűség be van kalkulálva Sophie döntésébe.

 

A morális dilemmában hozott döntések mind ilyenek. S ezért, ha általában fölvethető, hogy amikor a veszteség keletkezéséért sem a kárvallott, sem a kár okozója nem tehető felelőssé, a terhek elosztásánál mégis morális jelentősége lehet annak, hogy nem kizárólag személytelen körülmények okozták a kárt, hanem azonosítható személyek szándékos cselekedetei, akkor ez a megállapítás hatványozott súllyal fog vonatkozni a morális dilemmában hozott döntésre és következményeire.

 

Természetesen abból, hogy ez a lehetőség fölvethető, még nem következik, hogy így is van. Ezt még ki kell mutatni. Egyelőre azonban nem tartunk itt. Még azt sem mutattuk meg, hogy amikor az igazoltan megsértett prima facie kötelességnek egy reziduális kötelesség lép a helyébe, akkor ez utóbbi a prima facie kötelességtől eltérő cselekedet okozta veszteség megtérítésének kötelezettségében áll. Még csupán azt érzékeltettük, hogy elvben keletkezhet ilyen jóvátételi kötelezettség. Nem néztünk szembe a kérdéssel, hogy vajon amikor bizonyosan nem keletkezhet efféle jóvátételi kötelezettség, akkor is színre lép-e valamiféle reziduális kötelesség. A keresett reziduális kötelességek csak akkor azonosíthatók a jóvátétel kötelezettségével, ha erre a kérdésre nemmel kell válaszolnunk.

 

Általános érvényű bizonyítással itt nem próbálkozom meg, de legalább egy példa segítségével szemléltetni fogom, hogy a nemleges válasz alighanem helytálló.

 

Sophie választ – 6. A gyerekek nem értenek németül Az SS-orvos ajánlatára Sophie nyugodt hangon azt feleli: ,A lányomat vigyék." Az őrök már nyúlnának Eva után, de az orvos váratlanul legyint: „Hagyjátok. Tartsa meg mind a kettőt.”

 

Sophie azt hiszi, hogy miután kimondta az ítéletet Eva fölött, a lányt elszakítják tőle és megölik. De nem így történik. A lány vele marad, és még csak nem is sejti, hogy az anyja elárulta. Erre a végkifejletre nem lehetett számítani. Sophie azt választotta, hogy elárulja a kislányt, s ezzel megsértette a gyermekkel szembeni prima facie kötelességét. Még sincs veszteség, amit jóvá kellene tennie. Van-e valami más reziduális kötelesség, melyet Sophie a prima facie kötelesség megsértésével magára vonz? Nem világos, mi volna az. Ami azt mutatja, hogy valóban nem önmagában a prima facie elvárt cselekedettől való eltérés generál reziduális kötelességeket, hanem az eltérés okozta veszteség.[37]

 

Egyszóval, ha léteznek reziduális kötelességek, akkor ezek jóvátételi kötelezettségben állnak. Kérdésünk most az lesz, hogy valóban léteznek-e reziduális kötelességek, vagy más szóval, hogy igazolható-e a feltételezés, mely szerint a cselekvő, aki nem tehet a kárvallottnak okozott veszteségről, mégis köteles jóvátenni azt - feltéve, hogy a kárvallott maga sem hibáztatható a reá háramló rosszért.

 

Sophie történetének iménti változatában Eva megmenekül, és nem éli át az anyja árulását. Az alaptörténetben átéli, és nem menekül meg. Tegyük most fel, hogy átéli, de megmenekül.

 

Sophie választ – 7. Minden ugyanúgy történik, mint az eredeti változatban. De aznap a gázkamrák nem működnek. Eva bekerül a táborba, és túléli a fogságot. Amikor Sophie viszontlátja, a kislány lelki roncs. Úgy érzi, sehová nem tartozik, senkinek sem kell, még az anyja is megtagadta.

 

Már megegyeztünk abban, hogy Sophie nem tehetett volna jobbat, mint amit tett. Választásáért nem kárhoztatható, és más módon sem hibáztatható. A lány talán nem érti ezt. Talán az eszével megérti, de az eltaszíttatás traumájától mégsem tud szabadulni. Ezért Sophie-nak, amennyire lehetséges, el kell magyaráznia, hogy nem volt más választása. Minden módon éreztetnie kell, hogy nem szeretetlenségből tette azt, amit tett. Úgy kell bánnia vele, hogy Eva átérezze: az anyja igenis szereti, nagyon szereti őt.

 

Ebben alighanem valamennyien egyetértenénk. Az következne ebből, hogy beláttuk: legalábbis az esetek egy részében a kár nem hibáztatható okozója jóvátételi kötelezettséget visel a kár nem hibáztatható elszenvedőjével szemben? Ilyen gyorsan nem következhet. Nem nyilvánvaló ugyanis, hogy Sophie-nak azért kell erőfeszítéseket tennie Eváért, mert korábban eltaszította magától.

 

Sophie választ – 8. Sophie elutasítja az SS-orvos ajánlatát, lányát mégis elszakítják tőle, a fiát viszont vele hagyják. Eva túléli a lágert, csakhogy - tévesen - azt hiszi, hogy az anyja küldte el magától az auschwitzi rámpán, és ez maradandó, súlyos traumát okoz neki.

 

Sophie-nak ebben az esetben is ugyanazt kellene tennie, amit akkor, ha ő választotta, hogy a lányát - ne a fiát - vegyék el tőle. Hisz Evát senki más nem győzheti meg arról, hogy az anyja szereti és fenntartás nélkül elfogadja, mint maga az anya. S az anya köteles megadni gyermekének az érzelmi támogatást, melyre ennek szüksége van.

 

Egyszóval, Sophie-nak mindenképpen sokkal több érzelmet és energiát kell a lányára, mint a fiára áldoznia, egyszerűen azért, mert a kislánynak sokkal nagyobb szüksége van arra, hogy az anyja teljes személyiségével mellette álljon, mint a fiúnak. Ez mindkét változatban elégséges magyarázattal szolgál a meggyőződésre, mely szerint kiszabadulásuk után Sophie köteles hatványozott szeretettel és figyelemmel kezelni Evát.

 

Így tehát nem takaríthatjuk meg a feladatot, hogy megvizsgáljuk, védhető-e a jóvátétel szükségességének elgondolása.

 

De milyen ellenvetésekkel szemben kell megvédeni ezt az elgondolást? Kétféle ellenvetés tehető. Az első úgy szól, hogy amikor a veszteség sem a károkozónak, sem a kárvallottnak nem róható föl, akkor a kárvallottat egyáltalán nem illeti meg jóvátétel. Egyáltalán nem, azaz sem a vétlen károkozó, sem valaki más részéről. A második szerint a veszteség ugyan ilyenkor is jóvátételért kiált (vagy mindig, vagy az esetek egy körülhatárolható részében), a jóvátételi kötelezettség azonban nem magát a cselekvőt terheli, hanem valaki mást.

 

Lássuk sorjában ezeket az ellenvetéseket.

 

5.5 A REVIZIONISTA OLVASAT

 

A következőkből indultunk ki. Amikor a cselekvőnek felróható, hogy kárt okoz, a kárvallottnak pedig nem róható fel, hogy kárt okoztak neki, akkor az a helyes, ha a veszteség nem marad ott, ahová eredetileg került, hanem az okozója magára veszi. Amikor a cselekvő nem tehet a károkozásról, a kárvallott azonban tehet arról, hogy kárt okoztak neki, akkor az a helyes, ha a veszteség ott marad, ahová eredetileg került, a kárvallottnál tehát. Ezeket a megállapításokat széles körű egyetértés övezi. Minket azonban olyan esetek foglalkoztatnak, amikor sem a kár okozója, sem az elszenvedője nem tehető felelőssé a keletkezett veszteségért. Hogyan kell a veszteségnek az ilyen típusú esetekben megoszlania? Ha úgy foglalunk állást, hogy most is maradjon ott, ahová eredetileg került, akkor a következő általános elv mellett kötelezzük el magunkat:

 

Mindig a kárvallottnak kell viselnie az elszenvedett veszteséget, hacsak a károkozó nem hibás annak keletkezésében.

 

Ha úgy foglalunk állást, hogy a teher kerüljön át a kár okozójára, akkor egy másik elv mellett köteleződünk el:

 

Mindig a károkozónak kell átvállalnia a kárvallott által elszenvedett veszteséget, hacsak az utóbbi nem hibás annak keletkezésében.[38]

 

Végezetül, ha megítélésünk szerint a tehernek egy harmadik személyre kellene átkerülnie, akkor a következő elv helyességét feltételezzük:

 

Ha a veszteség keletkezésében sem a károkozó, sem a kárvallott nem hibás, akkor egy harmadik személynek kell azt átvállalnia.

 

Az első elv tagadja, hogy a kárvallottnak jogos jóvátételi igénye volna, amikor a veszteség keletkezéséért senki sem hibáztatható. A második és a harmadik elv elismeri a jóvátételi igény jogosságát, noha a terheket más és más módon osztaná el.

 

Mindenekelőtt azt kell megvizsgálnunk tehát, hogy mi szól az első elv mellett vagy ellen.

 

Ha azt mondjuk, hogy amikor X cselekedete kárt okoz Y-nak, a következményeket akár X, akár Z (egy harmadik személy) kell magára vállalja, ezzel a kár megtérítéséért X-et vagy Z-t tesszük felelőssé. De nem tehetjük őket felelőssé a kár megtérítéséért, mert ez azt feltételezné, hogy a kár keletkezéséért is felelősséget viselnek. Csakhogy abból indultunk ki, hogy a kár keletkezéséért senkit sem terhel erkölcsi felelősség. Tehát a terhek áthárítása azt jelentené, hogy anélkül terheljük rá a felelősséget valakire, hogy valóban felelősnek tartanánk. Ez pedig összeegyeztethetetlen volna a felelősség erkölcsi természetéről alkotott meggyőződéseinkkel. Ha tehát a keletkezett veszteségért senki nem felelős, akkor azt nem is szabad senkire áthárítani. Ott kell maradnia, ahová eredetileg került.

 

De nincs-e hiba vajon ebben az okoskodásban? Hisz ha senki sem felelős a veszteségért, akkor a kárvallott sem felelős. A fentiekből azonban az következik, hogy mégis őt kell terhelnie. Ha pedig a terhek viselésének felelőssége senkire sem hárítható át, aki a keletkezésükért erkölcsileg nem felelős, akkor ugyanezért nem hárítható a kárvallottra sem. Úgy tűnik, a felelősség argumentumából az következik, hogy a veszteséget senkinek sem kell vállalnia, ami lehetetlen.

 

Ez a nehézség azonban kivédhető. Csak arra kell rámutatni, hogy más dolog ott hagyni a terheket, ahol vannak, és más dolog valahova máshova áthelyezni őket. Amikor azt mondjuk, hogy a veszteséget nem szabad áthárítani a keletkezésében nem hibáztatható személyekre, ezzel a kárvallottat nem tesszük felelőssé a veszteségért. A kérdés, hogy kié a terhek vállalásának felelőssége, azzal kapcsolatban merül föl, hogy kinek kell a terheket átvállalnia. Abból, hogy senki másnak nem kell átvállalnia, nem következik, hogy a kárvallottnak át kell vállalnia. Ezzel a megállapítással nem tesszük felelőssé őt a terhekért.[39]

 

Az ismertetett érv közeli rokona egy másiknak, mely arra vonatkozik, hogy kit lehet bűnösként kezelni, milyen tettet lehet bűnné nyilvánítani és megbüntetni. Ez úgy szól, hogy nem lehet bűn az a cselekedet, melynek kitervelése és végrehajtása során a cselekvő nem sértett meg az összes körülmény mérlegelése alapján betartandó erkölcsi előírásokat. A felelősségről és felelősségre vonásról alkotott elgondolásunk alapjait kezdené ki, ha ártatlan embereket büntetni lehetne.[40]

 

Nos, amikor azt mondjuk, hogy a vétkes károkozónak magára kell vállalnia a vétlen károsult veszteségeit, vagy amikor azt mondjuk, hogy a vétlen károkozónak nem kell magára vállalnia a vétkes károsult veszteségeit, akkor a felelősség eszméjét valóban ahhoz hasonlóan használjuk, ahogyan a bűn és bűnhődés terén. És ezért joggal jelentjük ki, hogy ha a károkozó (vagy egy harmadik személy) nem vétkes a kár keletkezésében, akkor a vétkességére hivatkozva nem hárítható rá a veszteségek vállalásának felelőssége. Ebből azonban nem következik, hogy ne lehetne más alapja a terhek áthárításának.

 

Az, hogy a keletkezett kárnak hogyan kell megoszlania az emberek között, nem csupán azon múlik, hogy ki és milyen mértékben felelős a kár keletkezéséért. A kérdés, hogy rendjén való-e, ha a veszteséget egyedül a károsult személy viseli, akkor is fölmerül - sőt, akkor merül föl tiszta formájában -, amikor a kár senki hibájául nem róható fel. Akkor is fölmerül, ha kizárólag személytelen körülmények - például egy előre láthatatlan természeti katasztrófa eseményei - okozzák. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy ki a hibás, hanem az, hogy mi a méltányos. Nem mindig igaz, hogy a méltányosság megkívánja a terhek újraelosztását. Ha mindenki egyformán kárvallott, akkor senki nem várhatja másoktól, hogy vállalják át a reá nehezedő terhek egy részét. Ha a kárvallott még a veszteségek elszenvedése után is bőségesebb erőforrásokkal rendelkezik, mint a többiek, akkor nem követelheti meg, hogy a nála szegényebbek osztozzanak a veszteségeiben. De vannak más esetek, amikor a méltányosság megkívánja a terheken való osztozkodást.[41]

 

Röviden, a jóvátételi felelősség nem mindig alapszik a károkozásért viselt erkölcsi felelősségen. Vagy, másképpen szólva, nem kizárólag olyan elvek húzódnak meg a hátterében, melyek a kár eredeti eloszlását keletkezésének történetével vetik egybe, és kinek-kinek az elvárható részesedését attól függően állapítják meg, hogy milyen erkölcsi felelősségük van e történetben. A jóvátételi felelősség elosztásában olyan elvek is közreműködnek, melyek a kár tényleges eloszlását a méltányos tehermegosztással szembesítik.

 

Így tehát jó okunk van szakítani azzal az elvvel, mely szerint a következményeket - hacsak a károkozó nem hibás az előidéződésükben - mindig a kárvallottnak kell viselnie. De melyiket indokolt választani a fennmaradó két elv közül? Van-e alapja annak a vélekedésnek, hogy ha a kárt vagy hátrányt emberi cselekedet okozta, akkor a cselekvőt kitüntetett jóvátételi felelősség terheli?

 

Amikor a veszteséget okozó tett felróható a cselekvőnek, akkor ez az ember kétségkívül kitüntetett felelősséggel tartozik a veszteség megtérítéséért. A kérdés azonban az, hogy kitüntetett felelősséggel tartozik-e akkor is, ha tette igazolt; ha tehát ő maga nem hibáztatható. Van-e erkölcsi jelentősége annak, hogy a veszteséget az ő szándékos cselekedete okozta, vagy az ő státusa ugyanaz, mint bármely más emberé, aki hozzá hasonlóan nem hibáztatható az okozott kárért.

 

Nem lehetetlen, hogy amikor a veszteséget vétlen károkozó tette okozza és vétlen károsult szenvedi el, akkora károsult igénye elváljon a károkozó jóvátételi felelősségétől, azaz a károsult joggal tartson számot jóvátételre, de ne a kár okozójával, hanem valaki mással szemben. Például megtörténik, hogy a vétlen károkozó nincs abban az anyagi helyzetben, hogy a veszteséget megtérítse. A kárigény azért még jogos lehet, és esetleg valamilyen tágabb közösségre hárul a veszteségek (teljes vagy részleges) megtérítésének a terhe. Vagy elgondolható egy olyan kárfelelősségi rendszer, ahol minden vétlen károsultat egy biztosító kártalanít, de biztosítási alapba csak a vétkes károkozóknak kell befizetniük.[42]

 

A mi kérdésünk most az, hogy vajon mindig elválik-e a vétlen károsultjogos kárigénye a vétlen károkozó jóvátételi felelősségétől. Állításom szerint ez nincsen így.

 

Sophie esetében az anya személyes jóvátételi felelősségének kérdését bonyolítja az a tény, hogy a döntési helyzetért egy harmadik személy, az SS-orvos a felelős. Ezért azt javaslom, hogy kezdjük egy másik történet elemzésén. Ebben a történetben a döntési helyzetet a körülmények személytelen, véletlen összjátéka idézte elő, nem egy harmadik személy gonosz terve vagy vétkes könnyelműsége. Az eset, mely Judith Jarvis Thomsontól származik, nem dilemmatikus, de ennek jelenlegi kérdésünk szempontjából nincs jelentősége.

 

Az életmentő gyógyszer. Van egy kisgyerek, aki rövidesen meghal, ha nagyon hamar nem jut hozzá egy ritka gyógyszerhez. Az egyetlen adag ebből a gyógyszerből, melyhez rövid időn belül hozzájuthatna, a szomszéd házában van. A szomszéd vidékre utazott, a kritikus időn belül nincs mód arra, hogy a beleegyezését kérjék. Az apa behatol a szomszéd házába, és magához veszi a gyógyszert.[43]

 

A szomszédnak joga van hozzá, hogy a beleegyezése nélkül senki ne hatoljon be a házába, ne vigye el és ne használja fől a birtokában lévő gyógyszert. Ez a jog - a tulajdonos joga - nem korlátlan. Például nem zárja ki, hogy ha a tulajdonos nem gyógyszert, hanem pusztító vírustenyészetet tárol a házában, akkor a rendőrség a távollétében betörjön hozzá és lefoglalja a pusztítás eszközeit. Nem zárja ki, hogy az állam törvényes úton vagyonadóval sújtsa az ingatlant, és így tovább. Az ilyen igazolt korlátozások kijelölik a tulajdonjog határát. A tulajdonhoz fűződő jog nem tartalmazza, hogy a birtokolt tárgy ne volna megadóztatható, vagy hogy másokra veszélyes használata esetén ne lehetne jóváhagyás nélkül megszerezni és lefoglalni.

 

A gyógyszer példánkbeli megszerzése igazolt beavatkozás a tulajdonos jogaiba, azonban nem olyan eset, mint a fentiek. Az igazolás itt nem helyezi hatályon kívül a jogot. Persze az, amit az apa tesz, nem azonos azzal, amit a betörő csinálna. Thomson a szóhasználatban is megkülönbözteti a kettőt. A betörő megsérti a tulajdonos jogait, az apa átlép rajtuk. A betörő bűnt követ el, tette büntethető. Amit az apa tesz, nem bűn és nem büntethető. De az apa is kárt okoz a tulajdonosnak, aki joggal tart igényt kártérítésre.

 

Thomson — és Joel Feinberg, akitől elgondolásának alapeszméjét meríti[44] - magától értetődőnek tekinti, hogy ha a tulajdonos kártérítési igénye jogos, akkora cselekvőre kártérítési kötelezettség nehezedik. Nem teszik föl a kérdést, vajon lehetséges-e, hogy a tulajdonos kárigénye elváljon a cselekvő kártérítési kötelezettségétől, azaz lehetséges-e, hogy a tulajdonos, akinek a jogain átlépve kárt okoztak, legitim igényt támaszthasson a kártérítésre, miközben a cselekvő, aki igazolt módon lépett át a tulajdonos jogain, ne viseljen kártérítési kötelezettséget, méghozzá pusztán azért ne viseljen ilyen kötelezettséget, mert cselekedetéért nem hibáztatható. Nekünk azonban föl kell tennünk.

 

Nos, ha joggal gondoljuk, hogy az apa az első, akinek a tulajdonos kárából részt kell vállalnia, akkor ennek azért kell így lennie, mert erkölcsi jelentősége van annak, hogy ő volt az, aki szándékosan - noha nem vétkes módon - átlépett a tulajdonos jogain, s eközben kárt okozott neki.[45]

 

Kétféle kárt okozott neki. Egyrészt megrongálta a ház bejáratát, és elvitte a féltve őrzött gyógyszert: ez a tulajdonos anyagi kára. Másrészt megsértette a tulajdonost mint jogokkal rendelkező személyt: figyelmen kívül hagyta azt a vitathatatlan jogát, hogy ő döntse el, kit enged be a házába és mit tesz a birtokában lévő gyógyszerrel. Nevezzük ezt a tulajdonos erkölcsi kárának.

 

Az anyagi kár jóvátételét egy harmadik személy is átvállalhatja. De igencsak furcsának - ha ugyan nem kifejezetten sértőnek - találnánk, ha az erkölcsi kár jóvátételének terhét is egy harmadik személy próbálná magára venni. Az apa magyarázattal tartozik a szomszédnak. El kell mondania neki, hogy nem tehetett másként; hogy nem azért cselekedett így, mintha nem tisztelné tulajdonosi jogait; hogy tisztában van vele: engedély nélkül nem lett volna szabad belépnie a házába, és nem lett volna szabad elvinnie a gyógyszert; hogy megérti, ha a történtek feldúlták és önérzetében bántották meg.

 

Az ilyen magyarázat közel áll a bocsánatkéréshez, bár nem azonos vele. Bocsánatkérésnek akkor van helye, amikor a tett nem igazolható - a cselekvőnek mindent egybevetve mást kellett volna tennie -, az elkövető legföljebb mentségeket hozhat föl a maga védelmében. A gyógyszert eltulajdonító apa magyarázata viszont a tett igazolására épül. Ám ez a magyarázat attól is különbözik, amikor X azt mutatja meg Y-nak, hogy nem lépett át a jogain, mert Y-nak eleve nem volt joga hozzá, hogy ő, X, ne tegye meg azt, amit megcselekedett. Az ilyen esetekben X nem ismeri el, hogy Y sérelmet szenvedett volna, és ahhoz, hogy a reá nehezedő erkölcsi tehertől szabaduljon, nincs szüksége arra, hogy Y elfogadja a magyarázatát. Mi viszont itt olyan magyarázatról beszélünk, mely magában foglalja a sérelem tényének elismerését, és amely akkor éri el a célját, ha a sértett fél elfogadja.[46] Ez különös súlyt ad a megállapításnak, mely szerint a jóvátétel e részét csak személyesen lehet teljesíteni. Ezért érezzük úgy, hogy az apa erkölcsi adóssága attól még nincs törlesztve, ha a biztosítója, miután az anyagiakban megegyezett a sértett féllel, még hozzáteszi: „Azonkívül sajnálom is a történteket.” Nem az az érdekes, hogy ő sajnálja-e, hanem az, hogy ügyfelének vannak-e erkölcsi rossz érzései a tett - az ő saját tette - miatt. Az sem változtatna lényegesen a dolgon, ha a biztosítási ügynök így fogalmazna: „Azonkívül ügyfelem sajnálja a történteket.” Nem elegendő, hogy harmadik félként ne saját maga, hanem a sérelem okozója nevében sajnálkozik. A sajnálkozás kifejezésének és elfogadásának személyesen a sérelemokozó és a sértett fél között kell lezajlania.

 

Egyszóval, a cselekvő akkor is kitüntetett viszonyban van tettének következményeivel, ha nem hibáztatható azért, amit tett. Amikor azt mondjuk, hogy nem hibáztatható, ezzel nem olyasvalamit állítunk, mintha csak egy egészen kicsit volna hibáztatható. Egyáltalán nem hibáztatható: ebben nincs különbség közte és mindazok között, akiknek semmi részük nem volt a kár keletkezésében. Ám ez nem jelenti, hogy ugyanabban az erkölcsi helyzetben volna, mint ők.

 

De kiterjeszthető-e ez a megállapítás Sophie esetére? Ha nem terjeszthető ki, abból még nem következne, hogy a morális dilemmák revizionista magyarázata elgondolhatatlan. Ám annyi mindenképpen következne belőle, hogy a „Sophie választ” típusú dilemmákról ez a magyarázat nem ad számot. Ez viszont igencsak legyöngítené elméletünket. Először is, mi számítana morális dilemmának, ha Sophie választása nem számít annak? Másodszor, e fejtegetések végső célja az, hogy a politikai cselekvés erkölcsi dilemmáinak megértéséhez adjon eszközöket, s már megállapítottuk, hogy a politikai interakciók egyik legfontosabb jellemzője a részleges normakövetés: a cselekvő igen gyakran mások normaszegésére reagál. A politika tipikus dilemmáinak magukban kell foglalniuk ezt a sajátosságot. A revizionista olvasat viszont épp az ilyen dilemmákról volna képtelen számot adni. Ezért azt javaslom, hogy ne térjünk ki a kérdés elől.

 

Lássuk először, hogy miért merül föl egyáltalán. Thomson példájában az apa a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt kényszerül választani gyermekének élete és a szomszéd tulajdona között. Ha a gyermeken nem hatalmasodik el a kór, nem volna szükség gyógyszerre. Ha a patikában megtalálható volna a keresett gyógyszer, nem volna szükség a szomszéd tablettáira. Ha a szomszéd nem utazott volna el, nem kellene betörni a házába a tablettákért. Senki sem hibáztatható amiatt, hogy „minden összejött”. A helyzet erkölcsileg közömbös. A döntés felelőssége az apáé.

 

Styron példájának szerkezete más. Sophie-t nem a véletlen állítja választás elé, hanem az SS-orvos. Sophie ártatlan, de az orvos nem az. Ha nincs a náci gépezet, melynek ő a része, s ha nincs ő maga az ördögi ötletével, Sophie nem is kerül olyan helyzetbe, amikor valami súlyos rosszat kell tennie az egyik gyerekével ahhoz, hogy legalább a másiknak esélyt adhasson a túlélésre. Sophie csak azért maradhat ártatlan, mert választása az orvos bűne. Teljes egészében az orvos a felelős a rosszért, amit Sophie-nak el kell követnie. Bár a tettet Sophie hajtja végre, az erkölcsi felelősséget nem ő viseli érte.[47]

 

A „Sophie választ” történetnek van egy vétkes szereplője, és egészen természetesnek tűnik, hogy minden jóvátételi igénynek végső soron ő legyen a címzettje. Evának jogos követelése van vele szemben, méghozzá amiatt is, hogy az anyja elárulta.

 

Ez véleményem szerint igaz. Azonban nem következik belőle, hogy ha a lánynak az anyja árulásáért is elszámolnivalója van az SS-orvossal, akkor Sophie-val ne volna miről beszélnie.

 

Először is vegyük észre, hogy az SS-orvos nem dönti el Sophie helyett a választás minden részletét. Az orvoson múlik, hogy a legjobb, amit Sophie tehet, a két gyerek közül az egyik - de csakis az egyik - megmentése. Azonban nem rajta múlik, hogy melyik gyerekét fogja az anya feláldozni. A férfi épp abban leli perverz örömét, hogy ezt a választást meghagyja Sophie-nak. Ezért Eva - ha túléli a lágert - kétségkívül Sophie szemébe vághatja: „Te döntötted el, hogy engem öljenek meg!”

 

Erre azt felelheti valaki: a történetnek nem lényeges eleme, hogy Sophie választhat - és választani kénytelen - a két gyerek között. Az asszony erkölcsi helyzete akkor sem volna más, ha az ajánlat így hangzott volna:

 

Sophie választ – 9. „Nem vagyunk zsidók. Buzgó katolikus vagyok”, mondja kapkodva Sophie, amikor két gyerekével az SS-orvos elé ér. „Rendben van”, feleli ez. „Életben hagyom a fiadat, ha a lányodat eltaszítod magadtól.”

 

Sophie ebben a változatban nem választhat a fiú és a lány között. Ezért Eva nem mondhatja neki: „Te döntötted el, hogy engem öljenek meg!” De az nem igaz, hogy most egyáltalán ne volna választása. Választhat aközött, hogy eltaszítja a lányát, vagy hagyja, hogy a fiút is megöljék. Ezért hát Eva most is szemére vetheti: „Te döntötted el, hogy eltaszítasz magadtól.” Ha­sonlítsuk össze ezt az esetet azzal a variánssal, amikor Sophie egyáltalán nem választ:

 

Sophie választ – 10. „Nem vagyunk zsidók. Buzgó katolikus vagyok”, mondja kapkodva Sophie. „Rendben van”, így az orvos. „A fiút hagyjátok vele.” Az őrök megragadják Evát, és hiába csimpaszkodik az anyjába a kislány, hiába szorítja minden erejével magához a gyermekét Sophie, kitépik a kezéből, és a halálba indulók csoportjához vonszolják.

 

Ha Eva túléli a lágert, és anyja szemére veti, hogy a bátyját megmentette, őt azonban hagyta elhurcolni, Sophie azt felelheti: „Kislányom, én nem azt kértem, hogy a bátyádat hagyják velem. Mindkettőtöket meg akartam menteni. Érted is küzdöttem, ahogy csak az erőmből tellett.”

 

Az előző variánsban nem felelheti ezt. Azt kell mondania: „Kislányom, tudom, hogy iszonyú fájdalmat okoztam neked. Tudom, nagyon nehéz elfogadnod, mégis próbáld megérteni, hogy nem volt más választásom. Nem azért tettem meg, amit a német tiszt mondott, mintha nem szeretnélek. Nagyon szeretlek. Nekem is iszonyatos volt, hogy meg kellett tennem. Zokogtam, magamon kívül voltam. Ha azt mondták volna, hogy a bátyádat kell ellöknöm magamtól, és akkor te maradsz velem, érted is ugyanezt tettem volna.”

 

Egyszóval, különbség van aközött, hogy a Gonosz fizikai erővel ragadja el az anyától az egyik gyermekét, és aközött, hogy úgy manipulálja a választási lehetőségeket, hogy az anya számára (erkölcsi értelemben is) rosszabb legyen megtagadni az együttműködést, mint együttműködni. Az előbbi esetben a tett nem szorul magyarázatra; persze, ha az áldozat félreérti a helyzetet, akkor föl kell világosítani. Az utóbbi esetben azonban nem puszta felvilágosításról van szó. Sophie-nak magyarázatot kell adnia a cselekedetére, és a magyarázat sikeressége attól függ, vajon Eva elfogadja-e, hogy az anyja nem tehetett mást, mint amit tett. Az anyának része volt a sérelemben; ha másként választ, ez a sérelem nem következik be. Elmagyarázhatja, hogy az erkölcsi felelősség nem az övé - de kétségkívül magyarázattal tartozik.

 

Ennyiben a helyzete nem más, mint a szomszéd házba behatoló apáé. A tett az övé; ő választott, ő cselekedett, neki kell elfogadtatnia a lányával, hogy nem önzésből, nem a fiú javára való elfogultságból és nem szeretetlenségből taszította el magától. A jóvátételi felelősségnek ez a része nem hárítható tovább az SS-orvosra, ezt Sophie-nak kell viselnie.

 

Ha pedig így van, akkor korábbi megállapításunk azokra a helyzetekre is kiterjeszthető, melyekben egy harmadik személy bűnös cselekedete teremti az erkölcsi konfliktust az ártatlan szereplő számára. Teljes általánosságban kimondhatjuk, hogy amikor az igazolható tett egy másik embernek sérelmet okoz, akkor a cselekvő, noha vétkes hibában nem marasztalható el, mégis jóvátétellel tartozik a sérelem elszenvedőjének.

 

Itt azonban egy kézenfekvő ellenvetés tehető. A revizionista értelmezés arra épít, hogy a mérlegelésben alulmaradt prima facie kötelességek reziduális kötelességekké alakulnak át. De miért volna ez egy dilemma tünete? A prima facie kötelességet nem lehet teljesíteni, a reziduális kötelesség viszont teljesíthető. Miután behatolt a szomszéd házba és elhozta onnan az életmentő gyógyszert, az apa maga értesítheti a szomszédot, elnézést kérhet tőle és minden anyagi kárát megtérítheti. Mihelyt megcselekedte ezt, a morális konfliktus megoldódott: az apa azt tette, ami helyes, a cselekedetéből származó anyagi és erkölcsi kárt pedig helyrehozta. Ha valóban mindent megtett, amit ilyenkor kell, és szomszédja mégis sértett büszkeséggel fordítja el a fejét, amikor az utcán találkoznak, ha soha többé nem fogadja a köszönését, és nem hajlandó közös ügyeiket - a két telket elválasztó kerítés rendbe hozását például - megbeszélni vele, akkor nem ő lesz a hibás, hanem a szomszéd. Az ilyen embert betegesen sértődékenynek, haragtartását a végsőkig túlméretezettnek tartjuk.

 

Így hát Thomson példája jól mutatja ugyan, hogy az alulmaradt prima facie kötelesség tovább élhet valamilyen reziduális kötelesség formájában, ám egyszersmind arra is rávilágít, hogy ennyi nem elég a morális dilemma keletkezéséhez. A beteg kisgyermek apja tudja, hogy az, amit az adott körülmények közt tennie kell, sérelmet fog okozni a szomszédnak, de azt is tudhatja, hogy ezt a sérelmet hogyan teheti jóvá. Rajta múlik, hogy tette után visszamarad-e valamilyen helyrehozatlan rossz, vagy nem marad vissza. Ahhoz, hogy a morális dilemmák elméletéhez eljussunk, föl kell ismernünk, hogy miben különböznek azok az esetek, melyeket dilemmatikusnak látunk, az életmentő gyógyszer esetétől, melyet nem látunk annak.

 

Az apa és a szomszéd közti párbeszédet úgy jellemeztük, hogy az előbbi magyarázattal és kártérítéssel tartozik, de ha mindent lelkiismeretesen megtesz, amit az adott helyzetben tennie kell, akkor az utóbbitól elvárható, hogy tekintse az ügyet lezártnak. Próbáljuk meg általánosabb fogalmakban leírni ezt a leírást. Két fél áll szemben egymással: az egyik sérelmet okoz, a másik elszenvedi a sérelmet. A sérelemokozás a sértett fél adósává teszi a sértő felet. Az erkölcsi tartozás törlesztése lezárja a konfliktust, helyreállítja a viszonyt a két ember között. A tartozás a jelen esetben többé-kevésbé meghatározott. Elég nagy biztonsággal meg lehet mondani, mit kell az adósnak tennie ahhoz, hogy a sértett féltől elvárható legyen a kiengesztelődés. Ezért a folyamat kimenetele az adós ellenőrzése alatt áll. Ha teljes adósságát törlesztette, többé nem adós; a sértett félnek nincs erkölcsi alapja a sérelmi állapot fenntartására.

 

Ez a leírás jól illik az életmentő gyógyszer történetére, azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy az elemzés még nem teljesen általános. Ha az adósság lehet nagyjából meghatározott, mint az itt leírt esetben, akkor azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy meghatározatlan legyen. Ez utóbbi esetben hozzávetőlegesen sem lehet megmondani, hogy mikor válik a kiengesztelődés elvárhatóvá. Ilyen körülmények közt a jóvátételi erőfeszítések kimenetele nem áll az adós ellenőrzése alatt. A kontroll most a sértett fél oldalán van: szabadon eldöntheti, hogy mikor fogadja el a felajánlott törlesztést, az ő belátásán és elhatározásán múlik, hogy valaha is kiengesztelődik-e a sérelem okozója iránt. A kérdés az, hogy ez a lehetőség egy üres helyet jelöl-e ki, vagy az a hely be van töltve erkölcsi helyzetek sokaságával.

 

Néhány bekezdéssel feljebb párhuzamot vontunk az itt vizsgált gyakorlatok és a bocsánatkérés-megbocsátás gyakorlatai közt. A kétféle interakció egy lényeges tekintetben különbözik: bocsánatkérésnek akkor van helye, amikor a cselekvőnek nem lett volna szabad azt tennie, amit tett (vagy elmulasztani, amit nem tett meg), míg itt olyan esetekről van szó, amikor a cselekvő azt tette, amit az adott körülmények közt helyes volt megtennie (vagy azt nem tette, amit helyes volt elmulasztania). Ott a cselekvő jó esetben mentségeket tud előadni a maga védelmében, itt igazolni tudja a tetteit.

 

Abban mindazonáltal hasonlít a két típus, hogy itt is, ott is van egy sértett fél és egy másik, aki a sérelmet okozta; a sérelem okozója itt is, ott is elszámolással és jóvátétellel tartozik a sérelem elszenvedőjének. Ezért az összehasonlítás segíthet a továbblépésben, mert a bocsánatkérés-megbocsátás gyakorlatainak körében egészen természetes, hogy a morális tartozásnak mindkét típusa valóságosan létezik. Vannak viszonylag csekély súlyú sérelmek, melyek esetében lehetetlen kitérni a bocsánatkérés és a kárpótlás gesztusa elől: ha a vétkes megtette, amit ilyenkor illik, a sértett félnek nem marad erkölcsi alapja a haragtartásra. Noha a sértő fél részéről gyakran ilyenkor is elhangzik a „Bocsáss meg” fordulat, s válaszul elhangozhat a „Megbocsátok” kifejezés is, itt valójában nem bocsánatkérés és megbocsátás zajlik. Eredeti használatában a „Bocsáss meg” kérés ezt fejezi ki: „Tudom, hogy hibáztam, tudom, hogy ha akarod, nem bocsátasz meg, de mégis nagyon szeretném, ha megbocsátanál.” Az bocsát meg, akinek jogában áll választani megbocsátás és haragtartás között; aki tehát nem viselkedik kifogásolható módon, ha elzárkózik a megbocsátástól. Ha elfelejtettem elmenni egy megbeszélt találkozóra, és utóbb elismerem, hogy barátom az én hibámból ácsorgott hiába az utcán; ha felajánlom, hogy találkozzunk a számára legalkalmasabb időben és helyen; s ha ehhez hozzáteszem: „Bocsáss meg”, ez a kifejezés nem fogja magában foglalni, hogy „tudom, ha akarod, nem bocsátasz meg”. Csupán arra utal, hogy a viszonyunk egyenlőtlenné vált: tudom, hogy hibáztam, tudom, hogy tartozásom van veled szemben, neked pedig követelésed velem szemben; ki kell engeszteljelek, te pedig ki kell engesztelődj. Pontosabb volna, ha a sérelem okozója ezt mondaná: „Ne haragudj.”

 

A megbocsátás olyan gesztus, melyet rendes körülmények közt megelőznek ugyan a bocsánatkérés és a kárpótlás gesztusai, de nem teszik elkerülhetetlenné. A megbocsátást nem lehet erkölcsileg kikényszeríteni. Ott kerül sor valódi megbocsátásra, ahol valamiféle normatív rés van a bocsánatkérés és annak elfogadása közt, melynek betöltése fölött nem a vétkes rendelkezik, hanem az, aki ellen a vétséget elkövették. Úgy is mondhatnám, hogy megbocsátani a jóvátehetetlen vétkeket kell.

 

Jóvátehetetlen a vétség, ha annyira mélyen érinti a megsértett ember erkölcsi státusát, hogy azt nem lehet másként helyreállítani, mint elismerve az illető jogát arra, hogy maga döntsön a vétkes tett által felbolygatott viszony helyreállításáról vagy végleges megszakításáról. Az ilyen vétséget nem lehet megváltani úgy, hogy az elvárható jóvátétel teljesítése után a haragtartás erkölcsileg kifogásolhatóvá váljon. A jóvátehetetlen vétkeket csak megbocsátani lehet - ha nem megbocsájthatatlanok is egyben.

 

Azonban eddig a pontig nem kell követnünk a párhuzamot, mert a megbocsájthatatlan vétkeknek az igazolt tettek körében nem lehet analógiájuk. De van-e analógiájuk vajon a pusztán jóvátehetetlen vétkeknek? Előfordulhat-e, hogy egy igazolt cselekedet jóvátehetetlen sérelmet okozzon - más szóval, hogy olyan erkölcsi tartozást rójon a cselekvőre, melynek megszüntetése fölött nem ő, hanem a sérelem elszenvedője rendelkezik?

 

Az igenlő válasz helyessége viszonylag egyszerűen belátható. Azt már elfogadtuk, hogy magyarázatra és jóvátételre nemcsak olyankor van szükség, amikor a cselekvő a saját hibájából okoz sérelmet valakinek, hanem olyankor is, amikor a sérelem egy igazolt - helyes - cselekedet nem szándékolt velejárója. A jóvátehető és a jóvátehetetlen sérelmek elhatárolásában a vétkes és az igazolt cselekedet közti distinkció semmi szerepet nem játszik: a különbség a sérelem súlyosságán és csakis azon múlik.

 

Jóvátehetetlen a sérelem, ha annyira mélyen érinti a megsértett ember erkölcsi státusát, hogy azt nem lehet másként helyreállítani, mint elismerve az illető jogát arra, hogy maga döntsön a tett által felbolygatott viszony helyreállításáról vagy végleges megszakításáról. Az ilyen sérelmet nem lehet eltörölni úgy, hogy az elvárható jóvátétel teljesítése után a sérteni attitűd erkölcsileg kifogásolhatóvá váljon. S nincs okunk feltételezni, hogy igazolt - helyes - cselekedetek elkerülhetetlen velejárója ne lehetne ennyire súlyos sérelem. Tudjuk, hogy lehet. Az életmentő gyógyszer jogszerűtlen megszerzése és Sophie választása között nagyon széles a skála.

 

Sophie esete a spektrum legislegszélső pontját jelöli ki. Az eredeti történetben a Sophie okozta sérelem nem is egyszerűen abban az értelemben jóvátehetetlen, hogy a döntés Eva kezébe kerül át, hanem abban a sokkal súlyosabb értelemben, hogy a sérelem elszenvedője nincs többé jelen, nem lehet magyarázattal szolgálni neki, nem lehet kárpótolni veszteségéért. Sophie már csak annyit tehet, hogy tartozását más emberekre irányuló erőfeszítésekkel rója le - például árván maradt gyerekeket fogad örökbe, és őket árasztja el azzal a szeretettel, mely Evának járt volna.

 

Ezek jóvátételi erőfeszítések csakugyan, és erőszakoltság nélkül mondhatjuk, hogy a halott gyermeknek szólnak.[48] Ám az adósság ezen az úton bizonyosan nem törleszthető le. Nincs olyan pont, amikor Sophie azt mondhatná magának: most már megtettem, amit kell, ennyi elég volt jóvátételül.

 

Térjünk vissza a történetnek ahhoz a változatához („Sophie választ — 7"), amelyben Eva túléli a lágert. Sophie mindent megtesz azért, hogy kimutassa szeretetét - de van-e a tőle elvárható erőfeszítéseknek valamiféle határuk, melyet ha elért, akkor helyre kell állnia a normális szülő-gyerek viszonynak közte és a kislánya között? Mondhatjuk-e a kritikus határ elérése után, hogy ha a viszony mégsem rendeződik, azért most már Eva a felelős? Ez teljesen valószerűtlen volna. Egyáltalán nem biztos, hogy Sophie szerető gondoskodása valaha is át tudja segíteni a kislányt az eltaszítottság traumáján. Egyedül Eva mondhatja ki, hogy ez sikerült. Ha egyszer így szól, „Anya, szörnyű volt, amikor elküldtél magadtól, de most már jó; most már érzem, hogy mindig is szerettél”, Sophie boldog lehet. De ha ez a mondat soha nem hangzik el, az anya nem tehet szemrehányást a lányának, nem mondhatja: „Kislányom, mit akarsz még tőlem, én már mindent megtettem, most rajtad a sor.”

 

A revizionista olvasat lényege ebben a megállapításban foglalható össze tehát:

 

A jóvátehetetlen sérelmek tézise: A kötelességek konfliktusa morális dilemmát alkot, ha a választható lehetőségek mindegyike azzal jár, hogy a cselekvő jóvátehetetlen sérelmet okoz egy másik embernek.

 

Most már csak az hiányzik az itt javasolt értelmezés összefoglaló áttekintéséhez, hogy vázoljuk, hogyan ad számot ez az értelmezés a morális dilemmák fenomenológiájáról. Az előző szakasz elején arra a belátásra jutottunk, hogy az erkölcsi rossz érzés, mely a dilemmában cselekvő embert indokoltan keríti hatalmába, nem lehet sem bűntudat, sem a saját tett miatti egyszerű sajnálkozás. Valami harmadik kell legyen a kettő között. Azt is felismertük, hogy ez a harmadik jelenség nem különíthető el az érzelem szubjektív minősége által, hanem a hozzá kapcsolódó ítéletek sajátosságának kell megkülönböztetnie. Az azóta végrehajtott lépések feltárták ezek mibenlétét. Aki valóságos dilemmában kényszerült dönteni, az utóbb azt kell mondja magának: „Nem tehettem mást, de mégis olyasvalamit tettem, amit jóvá kellene tenni — és ami ugyanakkor jóvátehetetlen.” Miféle érzés ez?

 

A magyar nyelvben nincs külön neve, de van olyan szó, mely ezt is fedi: ez a lelkifurdalás. A „lelkifurdalás"-t gyakran a bűntudat közeli rokonaként használjuk; amikor azt mondjuk, “Lelkifurdalásom van”, annak a meggyőződésünknek – s a vele járó rossz érzésnek – adunk kifejezést, hogy olyat tettünk, amit nem kellett volna. Máskor azonban arra utalunk ezzel a fordulattal, hogy erkölcsi tartozásunk van valakivel szemben, és még nem törlesztettük az adósságunkat. Az előbbi értelemben a lelkifurdalás visszafelé tekint, a múltban elkövetett tetteinkre irányul. Az utóbbi értelemben előretekint, arra sarkall, hogy szabaduljunk meg a ránk nehezedő lelki tehertől. Nos, előretekintő használatában a “lelkifurdalás” kifejezés elválhat a bűntudattól; nem törlesztett adósságunk akkor is lehet, ha keletkezésében nem vagyunk vétkesek. Ha azonban azt érezzük, hogy a sérelem, melynek – bár vétlenül – okozói vagyunk, jóvátételért kiált és ugyanakkor nem rajtunk múlik, akkor lelkifurdalásunk leküzdhetetlen. S épp arról van szó, amikor morális dilemmában kényszerülünk dönteni: bármit válasszunk, indokolt lesz a leküzdhetetlen lelkifurdalás.

 

A revizionista olvasat két vagy több olyan cselekedet közti választásként jellemzi a morális dilemmákat, melyek mindegyike jóvátehetetlen sérelmeket okoz; ezért alább a “jóvátehetetlen sérelmek dilemmáiról” fogok beszélni.

 

Foglaljuk össze végül, hogy milyen lépésekben halad a revizionista értelmezés. A morális konfliktus tényéből indulunk ki; ezt ugyanúgy írjuk le, mint a tragikus és a nem dilemmatikus olvasat teszi (a betűjel a jóvátehetetlen sérelmek dilemmáira utal):

 

JS1. S prima facie köteles végrehajtani A-t;

JS2. S prima facie köteles végrehajtani B-t;

JS3. külön-külön mind A, mind B végrehajtható volna, azonban

JS4. A-t és B-t nem lehet egyszerre végrehajtani.

 

Innen kezdve változik a sor:

 

JS5. ha S végrehajtja A-t, akkor P-nek sérelmet okoz; ha S végrehajtja B-t, akkor R-nek sérelmet okoz; ez a sérelem S cselekedetének erkölcsi költsége;[49]

JS6. a cselekedetek erkölcs költségét minimalizálni kell – a sérelmeket jóvá kell tenni;

JS7 vannak jóvátehetetlen sérelmek;

JS8. amíg egy sérelem nincs jóvátéve, okozója indokoltan érez lelkifurdalást;

JS9. a jóvátehetetlen sérelem okozója indokoltan érez leküzdhetetlen lelkifurdalást.

Most már csak az van hátra, hogy a revizionista olvasatot egybevessük a filozófiai irodalomban uralkodó olvasatokkal.

 

5.6 A REVIZIONISTA OLVASAT, RIVÁLISAIVAL EGYBEVETVE

 

Szemben a morális dilemmák tragikus olvasatával, a revizionista olvasat nem feltételezi T7.-et, mely szerint “S mindent egybevetve köteles végrehajtani A-t, és ugyanakkor mindent egybevetve köteles végrehajtani B-t”. Mivel erre nincs szüksége, ezért összefér a nem dilemmatikus olvasat főbb megállapításaival, mindenekelőtt azzal, hogy

 

~D7. S mindent egybevetve vagy A-t, vagy B-t köteles végrehajtani;

~D8. akár A, akár B végrehajtását válassza, S nem sért meg olyan kötelességet, melyet mindent egybevetve teljesítenie kellene.

 

Így tehát a revizionista olvasatot nem fenyegeti az inkonzisztencia veszélye. Ugyanakkor nincs hozzákötve a tragikus és nem dilemmatikus olvasat közös feltételezéséhez (T6b., illetve ~D6.) sem, mely szerint

 

Sem A, sem B végrehajtásának kötelessége ellen nem szól döntő súlyú indok.

 

Ebből az következik, hogy a revizionista olvasat mindkét riválisánál általánosabb, azaz be tudja fogadni azokat a konfliktusokat is, ahol az egymást kizáró kötelességek egyikét döntő súlyú indokok támogatják.

 

Ez egyértelmű előnye az itt javasolt elméletnek. Könnyen belátható ugyanis, hogy a szemben álló kötelességek erejének egyenlősége vagy összemérhetetlensége nem elégséges és nem is szükséges feltétele a dilemmák keletkezésének.

 

Idézzük vissza Sophie történetének 7. variánsát: A gyerekek nem értenek németül. Az SS-orvos ajánlatára Sophie nyugodt hangon azt feleli: „A lányomat vigyék.” Az őrök már nyúlnának Eva után, de az orvos váratlanul legyint: „Hagyjátok. Tartsa meg mind a kettőt.” Az anya nem árulhatja el sem a fiát, sem a lányát; ugyanaz a kötelesség terheli mindkét gyerekével szemben, tehát kötelességei egyenlő erejűek; mivel azonban a gyerekek nem értesülnek az árulásról, az orvos pedig hirtelen meggondolja magát, Sophie nem valódi dilemmában választ. Valódi dilemma csak akkor keletkezik, ha egy prima facie kötelesség teljesítésének igazolt elmulasztása valakinek jóvátehetetlen sérelmet okoz. Így tehát a szemben álló kötelességek kiegyenlítettsége nem elégséges feltétele a dilemma keletkezésének.

 

Beláthatjuk azt is, hogy nem szükséges feltétele.

 

Sophie választ -11. Minden ugyanúgy van, mint az eredeti változatban, kivéve, hogy az egyik gyerek járóképtelen betegként érkezik a lágerbe. A beteg gyereknek semmi esélye a túlélésre; az egészséges talán megmarad. Ha az anya kénytelen választani, a beteg gyereket kell elküldenie.

 

Ebben a változatban a két prima facie kötelesség egyike maga mögé utasítja a másikat. Sophie mégis alapos okkal érzi úgy, hogy elárulta beteg gyermekét, és ezzel jóvátehetetlen sérelmet okozott neki. A döntő indok által háttérbe szorított kötelesség nem teljesítése ugyanúgy igazolt lelkifurdalást okoz, mint ha végrehajtása ellen nem szólnának döntő indokok.

 

További erénye a revizionista olvasatnak, hogy elkerüli mind a tragikus olvasat, mind a nem dilemmatikus olvasat nyugtalanító filozófiai vonzatait. A nem dilemmatikus olvasatban az a nyugtalanító, hogy képtelen számot adni a dilemmákat kísérő erkölcsi meghasonlásról. A tragikus olvasat keltette nyugtalanság ennél sokkal mélyebb. Mint láttuk, ennek az olvasatnak a lényege abban foglalható össze, hogy az ember ártatlanul kerülhet egy dilemma elé, melyből lehetetlen ártatlanul kikerülnie. A revizionista értelmezés nem tartalmazza ezt a következményt. Akár kiegyensúlyozott a konfliktus, akár nem, van olyan cselekedet, melyet választani helyes. Ha a cselekvő ezt választja, akkor tette erkölcsileg igazolt. Kétségtelen, közben jóvátehetetlen sérelmet is okoz, s ezért - szemben a nem dilemmatikus olvasattal - indokolt az erkölcsi meghasonlás. De – szemben a tragikus olvasattal – a morális dilemmában cselekvő ember nem bűnös. Es ez megfelel annak a belátásnak, hogy helyesen cselekedett – nem kívánhatjuk, hogy bárcsak mást tett volna, mint amit tett.

 

Az 5.1 szakasz végén a következő megállapításokban összegeztük a morális dilemmák fenomenológiáját:

 

1. bármit válasszon a cselekvő, mindenképpen valami jóvátehetetlent kényszerül tenni;

2. ahhoz, hogy csak jóvátehetetlen lépések közt választhasson, nem okvetlenül kell neki magának valami jóvátehetetlent elkövetnie;

3. utóbb nem kerülheti el az erkölcsi önmeghasonlást;

4. tettét mégsem ítéljük el, meghasonlását nem elégtétellel, hanem „félelemmel és szánalommal” fogadjuk.

 

A revizionista olvasat a „jóvátehetetlen"-t nem bűnként jellemzi; megmutatja, hogy tetteinknek lehetnek jóvátételt kívánó következményei akkor is, ha ezek előidézésében nem vagyunk vétkesek, és azokra az esetekre összpontosítja a figyelmet, amikor a jóvátételi igény megalapozott, ám nem a cselekvő jóvátételi erőfeszítésein múlik, hogy erkölcsi tartozása megszűnik-e. Ebben az értelemben mondjuk, hogy morális dilemma minden olyan helyzet, amikor bármit válasszon a cselekvő, mindenképpen valami jóvátehetetlent kényszerül tenni. Ez a meghatározás nem vezet tarthatatlan következményekhez, mert nem foglalja magában, hogy a dilemma elé került ember csak két bűn között választhatna. Az utólagos önmeghasonlás mégis indokolt, mert ha másokkal szemben erkölcsi tartozásunk van, okkal érzünk lelkifurdalást, s ha felfogjuk, hogy nincs hatalmunk a tartozás lerovása fölött, akkor nem szabadulhatunk a kínzó lelkifurdalástól. S mivel a tett nem bűnös, hiszen a cselekvő nem tehetett volna jobbat annál, amit ténylegesen cselekedett, nincs okunk elítélni őt, ellenkezőleg, érthető, hogy meghasonlását „félelemmel és szánalommal” fogadjuk.

 

Így összegezhető a morális dilemmák revizionista olvasata.

 

Egy fontos kérdés még mindig nyitva maradt. Az 5.1. szakaszban megjegyeztem, hogy a tragikus olvasat olykor ebben a megfogalmazásban hangzik el: a morális dilemmában választó hős feláldozza erkölcsi tisztaságát, vagy - egy másik metaforával élve - bepiszkítja a kezét. Ott arról is szó volt, hogy e fordulat legkézenfekvőbb értelmezése szerint az erkölcsi tisztaság a bűn elkerülését jelenti - a cselekvő nem tesz olyat, amit a morál vétkesnek ítélne -, a tisztaság feláldozása pedig a bűn vállalásával azonos. Ha csakugyan így kell értenünk, akkor a tisztaság megőrzése vagy feláldozása közti választásnak a két bűn közti választással együtt mennie kell. Ha értelmesen beszélhetünk arról, hogy vannak helyzetek, melyekben a cselekvőnek választania kell aközött, hogy megőrzi a tisztaságát, de elmulasztja teljesíteni a neki rendelt feladatot, vagy teljesíti a neki rendelt feladatot, de feláldozza a tisztaságát, akkor az erkölcsi tisztaság feláldozása nem állhat a két bűn egyikének a vállalásában. Tehát vagy a tragikus olvasattal együtt elvetjük az „erkölcsi tisztaság” - „piszkos kezek” metaforákat is, vagy ezt a szembeállítást meg kell különböztetnünk a bűnös tettek közti választás gondolatától. De hogyan adhatunk értelmet neki?

 

Az 5.4 szakaszban azt írtam, hogy a Sophie választásával járó erkölcsi költségeknek két vetületük van. Sophie egyrészt árulást követ el a lánya ellen; ezt a költséget a gyermek viseli. De a lány ellen elkövetett árulással Sophie önmagának is etikai veszteséget okoz. Súlyos erkölcsi terhet vesz önmagára: olyasmit cselekszik, amit anya önként nem tenne meg. Egész életében üldözni fogja a megválaszolhatatlan, kínzó kérdés: Milyen anya vagyok én, aki ezt tettem a lányommal? A morális dilemmában hozott választásnak ezt a vetületét is félretettük.

 

Ideje visszatérnünk hozzá. Tartalmat adhat annak, amit a piszkos kezek problémájának nevezünk. Részletes tárgyalása a következő fejezetre tartozik.