A PROBLÉMA
A jó esszé egyszerre összefogott és a maga lábán megálló. A magyar nyelv ezt egy szóval is képes visszaadni: velős. Ezt a két kritériumot nem mindig egyszerű érvényesíteni. A velős esszé közepet képez két véglet között. Az egyik túlzás, ha az esszé hosszan elnyúlik, önismétlő és az argumentatív vonalvezetéstől távoli kitérőkbe bocsátkozó. A másik, ha kifejtetlen, obskurus, és az olvasóval találtatja ki vajon mi is képezi garanciáját az állításainak. Teljes magyarázatot kell adni takarékosan. Van tehát egy természetes módon felmerülő igény, hogy az ilyen végletektől mentesítsük tanulmányunkat. Ugyanakkor ezt a természetes igényt a szerzőhöz képest külső követelmény is gyakran megerősíti: a terjedelmi korlátozások. Szemináriumvezetők, szerkesztők, intézményi előírások gyakran megszabják hány oldal, ív, leütés lehet (vagy kell lennie) a dolgozatnak. Ezügyben kétféleképp vallhatunk kudarcot tanulmányunk korai változataival: alulmúljuk, vagy meghaladjuk. Ebben a szakaszban a megoldási stratégiákat a szerkezeti elemek fogalmai segítségével keressük.
Először is pontosítsuk tovább mint jelent velősnek lenni. Hogyan lehet egyszerre többet mondani kevesebbet beszélve? A két igény első pillantásra ellentmondónak tűnhet. A "Kevesebbet beszéljünk!" arra vonatkozik, hogy ne térjünk el a tárgyunktól, és ne akarjuk ebben az esszében bizonyítani, hogy milyen sok irodalmat megmozgattunk, mennyi féle álláspontot ismerünk, hányféleképp tudjuk újrakontextualizálni a témánkat. Hogy tanultak és intelligensek vagyunk az az elkószálások nélkül is kiderül. A bevezetésben, ha minden jól megy, már kijelöltünk maguknak egy egyedi fókuszált kérdést, dilemmát, értelmezési feladatot, vagy ilyenek viszonyára vonatkozó pontos problémafelvetést. Erre köteleztük el magunkat, erre nézve tettünk ígéretet, ezt kell hát gondoznunk a kiválasztott kontextusban és fogalmakban - még akkor is ha történetesen azt akarjuk állítani, hogy a problémánk ebben a kontextusban és ezekkel a fogalmakkal kifejezve álprobléma. Az esszébe első közelítésben semmi olyasminek nem kötelező belekerülnie, ami nem ehhez az egyedi problematizáláshoz tartozik, vagy olyan megfogalmazású, hogy kérdésünktől elvezet egy megvilágítatlan, nem tárgyalt, vagy tárgyalhatatlan irányba. Ilyesmit vagy nem kell beleírni, vagy egy újraolvasáskor vigyázó tekintettel könyörtelenül kihúzni. Ezek nélkül a tanulmány általában vett minősége csak javulhat. Egyszerre csak kevés megfontolást mozgassunk, de azokat mélységükben tárjuk fel és ne ragdjunk meg újabbakat mintegy relativizálva és eltolva magunktól a gondolkodási erőfeszítést. A csekély számú jól felderített ösvény jobb, mint az áthatolhatatlan dzsungel.
Igyekezzünk pontosan kimondani amit gondolunk, ne homályosítsuk el mondandónak nagyvonaló, metaforikus megfogalmazásokkal. Ne kelljen majd úgy magyarázkodnunk, hogy "Igen, tényleg ezt írtam, de úgy értettem ám, hogy...". Ne csaljunk, így leszünk hajlamosak észrevenni, ha más teszi. Ha valamit ügybevágónak tartunk kérdésünk megválaszolásához, azt is áruljuk el miért gondoljuk így. Evvel elkerülhetjük az obskurusságot és ekképp jogos terjedelmi bővítésekre is szert tehetünk. Adjunk példákat, tegyük világossá mit értünk a tételünk alatt, mi tartozik érvénye alá és mi nem. Jegyzetekben esetleg lelkiismeretesen ki is térhetünk az ilyen határesetek problémáira. Legjobb ha úgy vesszük, hogy olvasónk nem tanulmányozta azokat az anyagokat, forrásokat, melyekből mi építkezük, vagy ha ismeri is ezeket, nem támaszkodhatunk az ő (számunkra ismeretlen) értelmezésére a kérdés gondos előrevitelekor. Sőt startégiailag kifejezetten hasznos, ha úgy gondolkodunk, hogy olvasónk meglehetősen lusta és nehézkes felfogású és rosszindulatú, aki nem akar megtekert mondataink mögött keresgélni és csak azt hajlandó felfogni, ami kristálytisztán van elmondva. Nem baj ha ez nem bizonyul igaznak. Ha nem így tennénk, nem lenne elég késztetésünk, hogy kifejtsük a terminus technicusaink pontos, egyedi értelmét, készpénznek vennénk homályos megkülönböztetéseket, nem lennénk a lehető legvilágosabbak mások gondolatainak megadásakor. Márpedig ezekért mind olvasóink, mind magunk, mint önmagunk későbbi visszaolvasói, nagyon hálásak tudunk lenni.
A MEGOLDÁS NÉHÁNY GYAKORLATI MÓDJA
Jól tesszük ha elkészített írásunk munkapéldányát pár napra félretesszük, ha időnk engedi, és csak később olvassuk újra. Tapasztalni fogjuk önkritikai hajlamunk megerősödését.
Újraolvasáskor ilyen kérdések járjanak a fejünkben:
Van megragadható, elfogadható értelme ennek a megfogalmazásnak?
Nem kellene ezt világosabbá tenni?
Nem túl ambíciózus ezekkel alátámasztva ezt állítani?
Mit akarok evvel pontosan mondani?
Hogyan kapcsolódik ez a két mondat/bekezdés/fejezet egymáshoz?
Nem ismétlem itt magam?
Bizonyosodjunk meg róla, hogy tanulmányunk valamennyi mondata hasznos és kitűzött célunk előmozdításához nélkülözhetetlen munkát végez. Szabaduljunk meg azoktól, amelyek nem dolgosak ebben az értelemben, mégha szépen is mutatnának helyükön. Ettől lesz egyre tömörebb és velősebb szövegünk. Ne féljünk ha emiatt ideiglenesen alulmúljuk az elvárt terjedelmet, inkább örvendezzünk, hogy a következő munkafázisban újabb hasznos mondatokat írhatunk régebbi mondataink közé, hisz lett helyünk, hogy megtegyük!
Tekintsük rá esszénkre átfogóbban is, vizsgáljuk meg szerkezetének elemeit. Vajon egymásrakövetkezésük megfelelő-e? Ha átszabnánk sorrendjüket, nem takaríthatnánk-e meg bekezdéseket, vagy akár oldalakat. Ezt persze előbb érdemes tennünk, mint a végső mondatcsiszolásainkat, máskülönben sok időt és energiát pazarolnánk el.
Mondatok összevonása
A hosszú mondatokból álló esszé ritkán világos. Végtelenbe nyúló mondatok feldarabolásával, a követhetőség fokozásán túl, kötőszavaknak, bonyolult alárendelő szerkezetnek mondhatunk búcsút, rövidebb, velősebb szöveget állíthatunk elő. De fordított eset is elképzelhető. Vannak mondataink, melyeket nagyon gazdaságos egybevonni és nem is csak a helyszűke miatt. Ha ugyanis ez nem eredményez túl bonyolult mondatot, akkor egy-egy gondolat egységesebben, árnyaltabban mutatható be általa. Sok, rövid pattogós mondat nem esztétikus, és nagyon vázlathangulatúvá teheti a szöveget.
Bekezdések összevonása
Egy-egy bekezdésünk vizsgálatakor tegyük fel a kérdést magunknak: vajon az olvasó számára lehetővé teszi-e a megfogalmazás, hogy megmondja milyen újdonságot hozott a bekezdés a dolgozatba, illetve a fejezetbe. Ha egymásra következő bekezdések e szempontból nem különböztethetőek meg, mindenképpen vonjuk össze őket. Legyen inkább egy kristálytiszta paragrafusunk három terjengős és önismétlő helyett!
Nagyon lényeges, hogy munkapéldányunkat megmutassuk érdeklődő társainknak, és azon részeken, amelyeknél elvesztik a fonalat, elbizonytalanodik a megértésük vagy épp az ismétléseink miatt az unalom jeleit mutatják, amindenképp világosítsunk illetve eszközöljünk összevonásokat. Csikarjuk ki szövegünkkel baratainktól, hogy elgondolják, amit mondani akarunk.
Kolléga híján az is jó megoldás, ha szövegünket hangosan felolvassuk magunknak. Ettől valahogy figyelmesebbek leszünk és körültekintőbbek a leírtakkal. Így könnyebben felfigyelünk érvelési résekre, a tárgytól való eltérésekre és homályos megszövegezésre.
Fejezetek összevonása
Újraolvasáskor felfigyelhetünk arra, hogy noha vázlatunkban két külön feladatnak láttuk valamilyen részállítások bemutatását, most mégis úgy látszik az ennek megfelelően beiktatott két fejezet kísértetiesen hasonlít egymásra. Ekkor, pláne, ha a terjedelmi korlátok is szorítanak bennünket, érdemes a szóban forgó két fejezetet összevonni. Ebben takarékosan eljárhatunk például a két fejezet bekezdéseinek egybeszerkesztése segítségével. Elhagyhatjuk a nagyjából ugyanazt mondó, ugyanarra vivő bekezdések egyikét, mondandóját megmentve avval, hogy a meghagyott megfogalmazásaiba, vagy az ahhoz fűzött jegyzetekbe helyezzük el az értékesnek talált különbségeiket.
Főszöveg és kiegészítők
Az esszénk főszövegből (érvmenet és kitérők), jegyzetekből, illetve bizonyos esetekben függelékekből áll. A szerekezet átalakítási igénykor ezek egymássá alakításaiban is megoldásra juthatunk. Jegyzeteinket általában kisebb betűmérettel szedjük, eképp az ott megjelenített dolgok kevesebb helyet foglalnak. Ha az újraolvasáskor bizonyos megfontolásokat, amelyek nem tartoznak szorosan a tárgyhoz, de mégis olyan közelségben vannak hozzá, hogy gondosságunk nem engedi őket kihúzni, a jegyzetekbe tömöríthetünk. Ez azonban nem eredményezhet rendkívüli hosszúságú jegyzeteket. Mértéket tartva azonban megoldást jelenthet. Semmiképp sem küldhetünk jegyzetbe olyan megfontolásokat, melyekre később a főszöveg támaszkodik! Ebben a tekintetben a főszövegnek meg kell állnia a saját lábán.
Ha valamely kitérő (exkurzus) oldalakra duzzad és ha nem is a szoros argumentációhoz tartozóan, de lényeges, a főszöveg elfogadhatóságát befolyásoló tényezővé érik, még mindig megoldás lehet, ha egy függeléket (appendix) készítünk belőle. A függelékkel szemben támasztott igény azonban, hogy egy belső egységet jelenítsen meg, és belülről tisztázza szerepét a főszöveghez képest. A főszöveg megfelelő pontjain, vagy ahhoz kapcsolt jegyzetben, érdemes az olvasó figyelmét felhívni az appendixben való tájékozódás lehetőségére.
Bővítési igény esetén az egymásba alakítások fordított irányban kivitelezendőek: például a jegyzetbe került megfontolások a főszöveg kitérőt képező bekezdéseive érlelhetőek.
A hivatkozások és idézetek rövidítése és szabatosabb megjelenítése
Jegyzeteinkbe száműzhetőek hivatkozások, vagy hosszasabb idézetek helyszűke esetén. Az idézési szabályokat természetesen ebben az esetben is be kell tartani. Figyeljünk azonban arra, hogy olyan idézeteket helyezzünk jegyzetekbe, melyek kisebb jelentőségűek, esetleg kitérők elemei, nehogy evvel a főszöveg autonómiáját aláássuk.
További takarékosság lehetséges a hivatkozások rövidítésszerű megadásával, melyek helyigényes feloldását az irodalomjegyzék biztosítja. Ha terjedelmi kritériumaink a főszövegre vonatkoznak, akkor a betartás ellenőrízhetősége végett inkább a végjegyzetek, semmint a lábjegyzetek használata az ajánlott.